Erdély 2010 PDF Nyomtatás E-mail
Túra beszámolók - Túra beszámolók
Írta: Gyöngyusz   
2010. december 13. hétfő, 15:54
Kicsit személyesebb hangvételű beszámoló az erdélyi túráról.


Hosszas tanakodás után – és az anyagi ésszerűség mellett szavazva – idén is Erdélyben töltöttük a már hagyományosnak mondható csoportos motorozós nyaralásunkat, hála Pepe szervezésének. 9 fővel – 4 lány, 5 fiú - , és 6 motorral – 3 db DL 650, 1 db DL 1000, 1 db CBF 1000, 1 db 1150 GS - indultunk útnak.

08.13-án péceli indulással Makó felé vettük az irányt, ahol 1 éjszakát töltöttünk, mielőtt Kiszombornál átléptük volna a magyar-román határt. Így az első Romániában töltött napon nem kellett egyből ~650 km-rel kezdeni, ám így is maradt közel 400 km Petrozsényig, ahol az első két külföldön töltött éjszakát tudtuk le.
Már akkor tudtam – a makói éjszakára való hivatkozással - , hogy nem lesznek egyszerű éjszakáim, ugyanis kedves Pepe nevű szobatársam úgy, de úgy horkolt, mint egy kihangosított vaddisznó… :shock: esélyem nem volt, hogy előbb aludjak el, mint Ő, mert Ő az elalvási folyamatot röpke 10 másodperc alatt letudta.
Petrozsény felé Pepe, és az Ő GPS-e segítségével haladtunk, minek következtében a szokásos „letérünk az útról/visszatérünk az útra” módszerrel haladtunk, közbeiktatva egy rövidke - ám számomra akkor végtelennek tűnő – 12 km-es off road szakaszt.
Petrozsényban a benzinkútnál találkoztunk a szállásadónkkal – azaz, mint később kiderült, a fiával - , aki elnavigált minket a szállásunkig. Rendesen elfáradtunk már, és semmi másra nem vágytunk, mint az egész napos kánikulában való motorozás után lezuhanyozni, majd inni egy jó hideg sört. Miután ezeket így sorban teljesítettük, sörrel a kezünkben kiültünk a teraszra a 30 fokban, és átéltük a szabadság érzését, a csodát, amelyet így barátok közt megélhettünk, elámultunk a hely szépségén, igényességén, és a panorámán.
Nagy örömünkre összefutottunk egy másik motoros csoporttal is, akik között ismerősök is akadtak szép számmal. Jelzem, a találkozás nem volt véletlen, hiszen a szállás címét is Tőlük tudta meg Pepe.
Hosszas eszmecsere után kialakult a másnapi programunk, amelyben a Vaskapu szoros, illetve erőmű megtekintése, majd a Transalpina nevű hegyi szerpentin abszolválása volt jelen. Én aggódva kérdezgettem, hogy mégis merre milyen út, tekintettel, hogy irtózatosan rühellem a murvás, kavicsos, stb utakat. Megnyugtattak, nem lehetetlen teljesíteni a szakaszt… kösz. :?



A vacsi, a közös sörözés, és a szokás szerint túl hangos röhögések után aludni tértünk, de a szobában meglepi fogadott… közös a paplan!!! Na azt már nem! Ezt is megoldottuk, Pepe az ágytakarót húzta magára, bár igénye nem nagyon volt rá, tekintettel a meleg éjszakai hőmérsékletre.
Másnap szerettünk volna korán elindulni a kitűzött látnivalók felé, de a szállásadók keresztülhúzták számításainkat a korai időpontra kért, ám jóval későbbi időpontra elkészített reggelivel. Itt már kezdett számunkra egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy nem lesz egyszerű menet Velük bármit is lerendezni. Hogy mennyire igazunk volt, az csak később derült ki.
A másik motoros csapat előttünk úgy fél órával elhúzott, majd olyan 10 körül mi is nyeregbe pattantunk, és Vaskapu felé vettük az irányt. Az utak minőségére lehetett panasz, a közlekedési kultúrára kevésbé. Viszonylag előzékeny, és udvarias sofőrökkel találkoztunk, megölni minket igazán senki nem akart. Odaérkezvén kicsit csalódott voltam – bár bevallom a kis Duna parti beach tetszett - , többre számítottam, és már amúgyis nyűgös voltam a 35 fokos melegtől, ezért alig vártam már, hogy tovább induljunk.
 
Hála Istennek - és Pepének – hamar elindultunk, és egy kis hegyi úton haladtunk tovább. Itt lettem figyelmes a motorom láncától származó csattanó hangokra, de Rucilaci megnyugtatott, hogy húzni kell majd a láncon, tavaly Ő is így járt. Azt tudni kell, hogy erőteljesen elhasznált, megnyúlt, és mint utólag kiderült, egy ideje kenés nélküli láncszettel indultam túrázni.
Haladtunk tovább, meg-megálltunk fényképezgetni, majd tankolni. Itt megbeszéltük, hogy most már nem érdemes kajálni – azt hittem meghalok az éhségtől – irány a Transalpina, majd a szállás. Felkerekedtünk, majd kb. 10 km után közöltem, hogy állj van, iszonyatosak a motoromból előjövő hangok. Már láttam magam előtt a trélerrel való hazaszállítás tortúráját, és költségeit – pénztárgép kattogott – amikor a fiúk meglovagolták a motoromat, majd közölték a diagnózist, hogy a lánc a bűnös, merthogy laza, és ráadásul jó ideje száraz is. Mondom he?És az olajozóm… ja az nem működött. Nosza, meghúzták, és megkenték a láncot, mehettünk tovább a Transalpinára. Hát az maga a csoda… először a kopár hegyeken vadiúj, hibátlan aszfaltút kanyargott egyre magasabban a semmibe, majd a csúcson megszűnt létezni, és onnantól kezdve kilométereken keresztül változatos off road szakasz következett. Először behisztiztem, hogy én ugyan nem, inkább visszafordulok, végigtolom stb, de más választás nem lévén, a motorom nyergében ülve kellett elindulnom. Végülis sikerült, de azért megörültem az aszfaltútnak. Örömöm kérészéletűnek minősült, mert felváltva következtek murvás, kavicsos, saras, és aszfaltos szakaszok, de egy idő után már nem zavart. Kezdtem élvezni. Majd jött a kátyús, nyomokban aszfaltot is tartalmazó hosszabb útszakasz ahol már a csapat élén száguldottam a lábtartón állva. Egyszerűen bejött az érzés.
Visszaértünk a szállásra, megvacsiztunk, söröztünk… egyszerűen jó volt.
Másnap kiderült, hogy ez a szállás is a „túl szép, hogy igaz legyen” kategória, mert az elszámolásnál nem kevés probléma akadt, kezdve azzal, hogy pl. a reggelihez igényelt vajat külön! felszámolták, mondván alapból nem jár… aha, tehát extra, ergo fizetős. A végösszeg is 2 opciós volt, de végül fizettünk, és elmentünk azzal a gondolattal, hogy na, ide sem jövünk többet. :evil:
A következő szállás, Farkaslaka felé vettük az irányt. Ebben a faluban tavaly is voltunk, de most másik szállást foglaltunk le. Farkaslaka 13 km-re van Székelyudvarhelytől, sztem tökéletes helyen van, és már az első itt töltött pillanattól – 2007-ben voltam itt először - kezdve úgy éreztem, hogy hazajöttem. Talán az emberek… a hely varázsa… nem tudom.
 
Megnéztük a Vidra tavat, majd Pepe úgy tervezte, hogy odafelé mentet a transzfogarasi úton megyünk át, de kiderült ez nem fog menni, mert a reggeli elszámolás miatt alapból 1 órás csúszásban voltunk, így időnk kevés, ellenben az előttünk álló km sok volt, így hát a forgalmas főúton Szeben felé vettük az irányt, majd Medgyes, Segesvár, és utána Székelykeresztúr érintésével megérkeztünk Farkaslakára. Első utunk a kocsmába vezetett, nem csak a helyi sör, hanem a szállásunk miatt is, mert a vendéglátóink kezelésébe tartozott a helyi kocsma, közért, és egyéb bolt is, így hát „sajnos” a kocsmában kellett informálódni a szállásról. A vendéglátóink fia eligazított minket, hogy melyik házhoz guruljunk vissza – mondanom sem kell, egyből a szomszéd nyitott kapuján hajtottunk be, aki mosolyogva közölte, hogy egyel odébb :D - , majd lecuccoltunk, és „ismerkedési” estet tartottunk egy kiváló vacsora, és baráti légkör, és nem kevés pálinka keretében a szálláson, majd a kocsmában. Ez az este némelyeknek fejfájást okozott, a szó összes értelmében. :D
Másnap a Madarasi Hargita megtekintését terveztük, bár én közöltem, hogy szerény véleményem szerint motorral nem lehet a csúcsig felmenni, de Lajos – a vendéglátónk – mondta, hogy szte fel lehet menni. Később ezt az információt a benzinkutas is megerősítette. Miután a gps-nek nem sikerült pontosan megadni, hogy merre is haladnánk, ezért részben az én memóriámból, részben a kitáblázásokból tájékozódtunk. Elindultunk felfelé az eleinte aszfalt, majd murvás, kavicsos úton… ekkor már egyáltalán nem zavartak az ilyen körülmények, úgyhogy vígan csapattam elől. Az erdőbe érkezvén egy kis tisztáson félreálltam, hogy na akkor én itt ennyi, ahogy nézem az utat, ez már nem motornak való. Persze egyből mindenki mondta, hogy de mér, nincs ezzel gond, stb, de egy érkező dzsipben ülő csapat megerősítette állításomat, mely szerint motorral nem teljesíthető a további szakasz. A dzsip sofőrje közölte, hogy szívesen felvisz minket, úgy fél óra múlva. Köszöntük, elfogadtuk. 8-an ültünk egy Puch platóján, Pepe elől a sofőr mellett. Pár perces rázkódás után megállapítottuk, hogy valóban számunkra járhatatlannak tűnik az út. 7 km-t rázkódtunk, mire elértünk a menedékházig, ahol sofőrünk mondta, hogy kb. 1 óra múlva jön, így sajnos nem jutott időnk felmenni a csúcsra, mint kiderült az kissé messzebb van a mi gyalogtempónkkal. Sofőrünk valóban megjött 1 óra múlva, de azt elfelejtette közölni, hogy csak 2 óra múlva indulunk le. Így ott várunk rá – ő közben eltűnt - étlen-szomjan, lassan megfagyva, mert a nap eltűnt, helyét átvették a felhők, és lett hirtelen vagy 15 fokkal kevesebb. Visszafelé 11-en voltunk az autóban, így 9-en nyomorogtunk a 8 személynek is kissé szűkös platón, kiömlött benzin, és olaj keverékben tapicskolva. Leértünk, pénzt nem fogadott el, sőt… még Ő akart minket egy-egy italra meghívni, de ezt már nem engedtük. Elindultunk vissza a szállásra, még útba ejtettük az útszéli vásározókat is. Lajosék kitűnő vacsorával vártak minket, mi pedig újfent degeszre zabáltuk magunkat.
 
Következő nap a Fogarasi havasok megtekintését tűztük ki célnak, és miután én már harmadszor mentem oda, ezért én vezettem a csapatot, bár nem a tavalyi útvonalon, hanem Lajos által megadott irányba, mondván az frissen van aszfaltozva. Friss aszfaltot ugyan nem találtunk, régit is csak néhol, de valóban szép helyeken haladtunk. Útközben többedmagunkkal segítettünk egy karambolos anyukának – belerongyolt az árokba, 2 gyerekkel a hátsó ülésen - visszaszerezni az autóját az út menti ároktól. Dél körül felértünk a transzfogarasi úton a csúcsra - még mindig egy álom - , ahol megebédeltünk a tavalyi asztalunknál - isteni volt a miccs - , majd opcióként aki akart, lemehetett végig a déli oldalon, és vissza, vagy mehetett egyből vissza az északi oldalon. Miután mindenki megtette a maga kis távját - állítólag a déli rész még szebb - , a benzinkúton megtankoltunk, majd megnéztük Fogaras várát, és a gps instrukcióit követve egy eleinte jó minőségű – később borzalmasan kátyús - , fantasztikus szépségű tájon át elindultunk lakhelyünk felé. Fél 9 felé meg is érkeztünk, újabb kiváló vacsi, és kis mennyiségű pálinka elfogyasztása után ágyba bújtunk. Lefekvés előtt Rucilaci kérte a Lajostól a korábban felajánlott segítséget motorgumi csere ügyben, mert motorjának gumija extrém módon elrongyolódott a bal oldalán.
 
A másnapot lázas telefonálgatással, és megfelelő gumi előkerítésével kezdtük. Lajosnak volt kapása, egy törött motorról le tudnak szedni az ismerősei egy megfelelő gumit, és a falu melletti szerelők fel is tudják szerelni. Volt öröm, a csapat 2x3 motorra bomlott, Jocék, és Tamiék az én vezetésemmel becélozták a Gyilkos tó- Békás szoros – békási víztározó combót, Pepe, Lazapeti, és Rucilaciék pedig a gumit intézték. Megbeszéltük, hogy majd találkozunk valamelyik célpontnál. A memóriámra hagyatkozva eljutottunk a Gyilkos tóhoz, megebédeltünk, átgurultunk a Békás szoroson, majd megálltunk a békási víztározó gátjánál, hogy megvárjuk a többieket. Egy félrenavigálás miatt Ők eltévedtek, egy félreértés miatt mi meg azt hittük, hogy jönnek majd utánunk. Lassan elindultunk a tározó egyik felén, majd megkerülve azt a másik oldalán folytattuk az utunkat, ahol tükörsima, és kiváló minőségű aszfaltot koptatva remek tempóban haladtunk. Borszéken elidőztünk kissé, megnéztük a forrásokat, ittunk borvizet, majd egy helybéli kissé erőszakos noszogatására újfent off road-oztunk, hogy megnézzük az állítólagos legjobb, és legszebb forrást is. Emberünk jóindulatú, ámde kissé kapatos volt, és nagy valószínűséggel elsősorban motorozni akart. Mert ugye úgy jött oda hozzánk, hogy Ő is motoros, és imádja a motorosokat, bla-bla-bla. Így Ő felült Joc mögé, hogy elnavigáljon minket a forráshoz, mert én nem voltam hajlandó Őt vinni, így mögém Csilla, Joc párja ült. Miután ezt is letudtuk, elindultunk vissza a szállásra, mert telefonon megtudtuk, hogy a másik csapat már korábban visszafordult. Fél 9-re sikerült megint megérkezni, és frissen, faszénen sütött húsokat kaptunk vacsorára, természetesen pálinkával körítve.
Utolsó teljes napunkon a Szent Anna tavat, a Nyergestetőt, az 1000 éves határt, Csíksomlyót, valamint a zetelaki víztározót szerettük volna megtekinteni. Elindultunk – újfent az én vezetésemmel, és újfent memória alapján - először a Szent Anna tóhoz, mert szállásunktól az volt a legmesszebb lévő aznapi úti cél. Az út a tavalyihoz képest sokat javult, sokkal kevesebb kátyú volt, de még mindig messze elmaradt attól a minőségtől, amit szeretnénk a kerekeink alatt érezni. Megálltunk a tavalyi szép kilátással rendelkező helyen, majd 10 lei kifizetése után leparkoltunk a tó feletti parkolóban, megebédeltünk, majd legurultunk a tóhoz. Itt végignéztük egy szerencsétlenkedő román nő fájlmegosztókra illő parkolását, majd lementünk a tó partjára kicsi pihizni. Pár percet üldögéltünk, majd az óránkra pillantva láttuk, hogy ez megint az a nap, amikor nem sikerül a kitűzött tervet teljesíteni. Így a többiek az 1000 éves határ felé vették az irányt, és Csíkszeredáig vezettem vissza Őket, majd lecsatlakoztam és Gyergyószentmiklós felé vettem az irányt. A két város közötti szakaszt tavaly aszfaltozták, és így röpke 50 km-en keresztül nemhogy kátyúval, egy kis lyukkal sem találkoztam. Lekanyarodtam a megfelelő helyen, így máris a már tavaly megismert, és akkor nagyon a szívembe zárt hágón keresztül eljutottam a víztározóhoz, majd kis pihenő után visszaértem fél 7 körül a szállásra. Megmostam a hajam, majd elmentem a faluba sétálni, találkoztam a tehéncsordával is végre, élveztem az utolsó este szépségét, és egyben poklát is… nem akartam másnap hazamenni… így sem tudtam annyira kikapcsolódni ez alatt a nyaralás alatt, hogy megfeledkezzem a gondokról, a fájdalmamról, nem akartam ezekkel újra szembesülni… nem akartam megint belekerülni a napi idegörlő mókuskerékbe… ott akartam maradni Farkaslakán… az az én otthonom. És már nem először éreztem ezt…

Időközben megérkeztek a többiek is, az utolsó vacsora mellett megvitattuk, hogy nem Nagylak felé megyünk vissza, hanem Ártándnál fogjuk átlépni a határt, amelyet a Marosvásárhely-Torda-Kolozsvár-Királyhágó útvonalon közelítünk meg.
Reggel elbúcsúztunk vendéglátóinktól – Katikától, és Lajostól, valamint Riótól a kutyától – egy utolsó vásárlás a közértben, tankolás, és gyí. Az utak messze jobbak voltak, mint a másik, korábban megismert irányban, főleg, hogy 1 év alatt építettek egy kb. 50-55 km-es ingyenes autópályát Torda, és Kolozsvár között. Nagyváradhoz érve kicsit megkavarodtunk, de egy helybéli motoros segítségével rátaláltunk a megfelelő útra és nemsokára – a jelenlegi - Magyarország területére léphettünk.
 
Megörülvén az időeltolódás miatt megnyert 1 órának Mezőpeterdnél egy remek étteremben megkajáltunk, majd Szolnok előtt egy benzinkúton elbúcsúztunk egymástól. Ceglédig együtt mentünk még, majd Jocék, és Pepe Kecskemét felé vették az irányt, mi többiek pedig Budapestnek tartottunk továbbra is a 4-es úton. A 4-es elkerülőn a többiek az M0-ra tértek le, én pedig Ferihegy felé haladva ¼ 9re haza is értem.
Az élmény újfent megfizethetetlen volt, fogalmam sincs, hogy mennyi pénzt költöttem, és hány km-t mentem, de nem is érdekel. Kellett ez a túra. Bár valóban nem tudtam magam úgy elengedni, ahogy kellett volna, hisz minden percben ott volt a görcs a gyomromban, hogy milyen lesz, amikor hazaérek… mi vár rám… változik-e valami… történik-e végre valami pozitív… nem tudtam ettől elszakadni, és ez nem jó… miközben ezeket a sorokat gépelem, jövök rá, hogy ennyit az egész nem ér, hogy ne tudjak pihenni, és élvezni az életet. Senki, és semmi nem ér annyit, hogy akár a legkisebb százalékban is elromoljon jelen esetben egy nyaralás, vagy bármi más. Mert ezek az élmények egyszeriek, és megismételhetetlenek… és sok más dologgal ellentétben ezeket semmi, és senki nem veheti el tőlem.