Ausztria ismét és nem utoljára PDF Nyomtatás E-mail
Túra beszámolók - Túra beszámolók
Írta: Baka Péter   
2009. július 19. vasárnap, 18:27

Szerdán 6 órakor csörgött az ébresztő a telefonomon, eljött az indulás napja. Éljen! Miközben a csipákat szedtem ki a szememből és próbáltam a teát felrakni, kinéztem és láttam, hogy száraz az út. Mondom, királyság van, hát ezt a kijelentést elkapkodtam! 30 perc múlva leszakadt az ég, úgy esett mintha hónapokig nem esett volna. Végül 9 óra 30 perckor tudtunk elindulni 5 motorral, vizes úton de eső nélkül.

Nagykanizsát érintve, Tornyiszentmiklósnál léptük át a határt. Kivételesen meg kellett állni a határnál, beöltözni, mert megint elkezdett esni és egész Szlovéniába esett. Muraszombatnál léptünk be Ausztriába, majd követve a B69-es út kanyarulatait, immár napos időben folytattuk utunkat Lavamündig. Ezen az úton tessék vigyázni a trafikra, nagyon könnyen el  lehet csábulni a kanyarok láttán és már is ugrik 30 eurónk. Innét Klagenfurt és Villach alatt elhúztunk Spittálig, majd bevetettük magunkat a hegyek közé és célba vettük Heiligenblutot, a célállomásunkat. Azt mondanom sem kell, hogy ezen a szakaszon sem volt sok egyenes, a táj hihetetlen, az út minősége über jó. Itt senki sem siet, mindenki betart mindent, ha előzni tilos akkor nem előznek, számomra hihetetlen nyugodtsággal közlekednek az autósok és a motorosok is. Az utolsó 100 km-en még kaptunk a jóból, egyszer csak beborult és a nyakunkba kaptunk egy kis jégesőt. Azt mondanom sem kell, hogy jól esett a szálláson a meleg zuhany és a padlófűtés a fürdőbe, ahová a vizes cuccainkat is ki tudtuk teríteni. Gyors meleg vacsi, egy „kis szájszag leves” és „vinersnitzli und salat” és teli gyomorral bedőltünk az ágyba.

A második nap már sokkal naposabban indult, bár hideg volt kb. 7 fok. A reggeli beburkolás után, megtámadtuk a Gross Glocknert, irány a kb. 2400 m magas Ferenc József parkoló. Szerencsénk volt, mert végig napos idő kísért minket a déli oldalon. A parkolóban már csak 4 fok volt, de legalább nem esett és mi már ennek is örültünk. Rajtunk kívül csak 4 másik motoros volt fent, így nem volt az a kimondott tömegnyomor. Ezt a látványt, ami itt fogadja a motorost nem lehet leírni, nem lehet elmesélni, ezt látni kell! Jelzem, olyan hideg volt, hogy a mormoták sem dugták ki az orrukat. Kicsit fényképeztünk, tátottuk a szánkat, vettünk egy két ajándékot az itthoniaknak és indultunk tovább, irány az Edelweiss kilátó 2578 m magasra. Ehhez át kellett motorozni az északi oldalra, ami már felhőben volt de legalább száraz volt az út. Kanyar, kanyar hátán, kicsi, nagy, dupla sávos, hirtelen visszafordítós, volt minden.  A kilátóhoz egy macskaköves út vezet, ami tele van hajtűkanyarokkal és nem túl széles. Ja, a két irányú forgalomról már nem is beszélve és persze emelkedik az út ezerrel.A jó hír azonban az, hogy van korlát, a macskakő sem csúszik és ha felértél a kilátás,na az über brutál. A fehér óriást sikeresen legyűrtük, leértünk az „aljára” és célba vettük a Krimml vízesést és a Gerlos Alpenstrasse-t. Na, itt lehetett motorozni, döntögetni, csak az út mellett boklászó tehenekre kell vigyázni. Néha úgy fekszenek le, hogy belógnak az útra de ezt a helyiek már megszokták, nekünk meg kidülledtek a szemeink amikor megláttuk őket . Hirtelen azt hittem hogy az esti túl sok  almdudler ártott meg, de nem az tényleg tehén volt. Este 6ra értünk vissza a szállásra, az út ismét a Glockneren keresztül vezetett, igaz most esőben és nagyon-nagyon hidegben. Hát mit ne mondjak érdekes élmény volt, egy zabszem sem fért volna fenekembe. Tavaly is hasonló volt a helyzet, csak akkor még hó is volt. Két osztrák kollega el is döntötte a motorját, megúszták sérülés nélkül. Na, ezután a látvány után -2 .–ben kullogtunk le a hegyről! Az esti öklömnyi májgombóc leves nagyon jól esett, jó forró volt. Az estét beszélgetéssel zártuk és átbeszéltük a következő nap útvonalát.

Harmadik nap reggelén ismét jó idő köszöntött ránk, már a hőmérséklet is kellemes volt. Ezen a napon kicsit pihentünk, csak 150 km-et motoroztunk, át a másik szállásra Murauba. Természetesen itt sem az egyenes szakaszokat választottuk, Turrach felé kerültünk kicsit. Itt kb. 1800 méteren elkezdett esni az eső és megint lehűlt az idő, esőruha fel. Már kezdtük megszokni, hogy a hajtűkanyarokat vizes úton vegyük, a végén már egész jól belejöttünk. Nem is csodálkoztam azon, hogy ezen a napon majdnem elütöttem két mókust és egy macskát, mások szerint nyulat. Valamiért vonzóm az állatokat, hol fácán, hol meg mókus.  Jelzem, túlélte mindenki! Délután 3 óra környékén már a szálláson voltunk, gyors meleg zuhany, majd elmentünk várost nézni. Ez a fél napos pihenő nagyon jól esett, séta közben még benyomtunk egy osztrák gyrost.  Murau nagyon szép és elég sokan tudnak magyarul is, télen elég sokan járnak ide síelni. Vendéglátónk szerint, télen a magyarokból élnek és nyáron is elég szép számban látogatják meg a várost.

Negyedik napon, elég változatos volt az étlap. Szerepelt rajta: Nockalmstrasse, Malta völgy, Villacher Alpenstrasse. Semmi mást nem csináltunk, mint le és felmásztunk a hegyek között, hol 1000 méteren jártunk, hol 2000 méteren. A Nockalmos út, hát igen, kitűnő aszfalt csak az útba letett vadrácsokra kell néha vigyázni, mert azok csúúúsznak de nagyon. Főleg ha a kotsog béjjemvés emberek fékeznek rajtuk. Itt aztán lehet gyakorloni a hajtűkanyarok vételi technikáját. Nem tudom hány kanyar van, de az az érzésed hogy hála az égnek sosem akarnak elfogyni. Azért nem csak az útra, érdemes néha a tájra is figyelni, hihetetlen látvány, a parkolókba érdemes megállni és kicsit kattintgatni. Na azért is van egy két helyi menő, aki megy mint az állat és nem nagyon foglalkozik a többi motorossal! Amint vége a Nockalmnak már is jön következő „kihívás”, a Málta völgy. A Maltahoz vezető utat, hol rendőrlámpák szakítják meg, hol alagutak , ami még nem lenne nagy szám, csak az egyikben van egy hajtűkanyar. Tavaly ez még nem volt kivilágítva, idén szerencsére ezt már kiküszöbölték, így láttuk is hogy merre fordul az út, hát jól vissza. Minden rosszban van valami jó, itt csak egy irányban halad a forgalom, nincs ki szembe jöjjön.  Az út végén, egy víztározó fogad minket, egy hatalmas gáttal, hegyekkel. Aki érzett magába „kis” bátorságot, egy gumikötéllel leugorhatott a mélybe. Én már attól kész voltam, hogy 2 ugrást végignéztem. Végig jártuk mindent, este senkit sem kellett elringatni, senki sem akart már sétálni, holott nem mentünk sokat kb. 300 km-et. Ami érdekes, hogy az légsebességünk 60 km/h (mozgásban töltött) óra alatt volt! Hihetetlen hogy az osztrákoknak milyen szerencséjük van, igaz hogy a konyhájuk, főző tudományuk 1 eurot nem ér (de a bécsi szelet az jóóóóóóóó), de a tájak azok lenyűgözőek. Az utak minőségéről nem is beszélve, na jó azért rossz utat ott is lehet találni de jóval kevesebb mint nálunk.

Elérkezett az utolsó nap, irány haza! Természetesen most sem egyenesen, egy kis kanyarral, Mariazell felé indultunk neki a napnak. Igazából fogalmam sincs, hogy milyen utakon haladtunk odáig, vitt a Garmin amerre akart, itt nem lehet nagyot hibázni. Szinte minden út kanyarog, jó az aszfalt, kell ennél több egy motorosnak? Mert szerintem nem! Aztán elértünk Gloggnitzba, ahol Zizi, Nono és Tibor várt minket a helyi cukrászdába, ahol sikerült bepusszantani egy szép nagy adag fagyit. Ezután velük kicsit még kanyarogtunk a környékén, megnéztük Semmeringet és kis utakon elindultunk a határig, érintve Hartberget és Fürstenfeldet. Körmendtől már itthoni utakon húztuk a gázt. 

Nekem már volt szerencsém többször ezen a környéken járni, de mindig lenyűgöz, mindig találok benne valamit, ami újra arra csábít, hogy ide még vissza kell mennem!

Módosítás dátuma: 2009. július 20. hétfő, 21:56