Krim 2012 PDF Nyomtatás E-mail
Túra beszámolók - Túra beszámolók
Írta: blonDL - Szőke József   
2012. július 01. vasárnap, 10:11


Krim 2012

2012. május 25. – június 4, bikeman szervezésében

 

-1. nap Budakalász – Sopron

A kalandtúra előtt egy „töréspróbán” vettem részt –mint a Perec rovatban már említettem.

Az előre vállalt –azonban általam bizonytalannak látott- határidőre elkészült a motor. Esős idő volt az elmúlt napokban, így azt terveztük, hogy utánfutóval hozzuk el a motort. Reggel néztem az időjárást és rábeszéltem a Tamást (SV650, vele voltam Erdélyben), hogy menjünk motorral, elhozom én lábon, legalább meglesz a próbakör.

Hát most már megértem, miért is jó hátul utazni. Érdekes és szívdobogtató érzés, amikor háttámla nélkül egy-egy kövérebb gázra hátralendül az ember –ezt is lehet élvezni (nekem azért annyira nem jött be, maradok a kormánynál).

Pár hűsítő zápor után, Csolnokon megálltunk ebédelni. Akkor jött a jégeső, amit mi tisztelettudóan megvártunk. Ezt követően már csak az eső után mentünk. Szerencsére a forgalom akkora volt, hogy nem volt esélyünk utolérni a felhőket.

A motor már készen várt, „csak” fizetni kellett.

Hazafelé nagy szélben, de viszonylag jól haladtunk, Csorna után olyan esőt kaptunk, hogy be kellett menni Szárföldre, Tamás mamájához, ott kivártuk az eső végét és eseménytelenül haladtunk hazáig.

Este 8 körül elkezdtem komolyan venni, hogy másnap kezdődik a kaland, így felszereltem a dobozokat, bepakoltam. Eddig minden alkalommal úgy csomagoltam, hogy itt vannak az alsók, itt a zoknik, itt pedig a pólók. Persze 3 nap után már összedőlt a rend és mindent keresgetni kellett. Most új módit vezettem be. Kijelentettem, hogy a zokni és az alsó, az akármilyen is lehet nap közben (könnyű volt, mert zoknit csak feketét vittem), csak a póló az amit kiválasztok a napnak megfelelően. Így egységcsomagokat készítettem. Egy pólóba becsomagoltam egy alsót és egy zoknit, ezt a csomagot pedig beraktam egy nejlon zacsiba. A túra végéig rend volt a ruhák frontján.

A karbantartás abban nyilvánult meg, hogy lefújtam a láncot.

 

0. nap Sopron – Szeged – Debrecen

Mivel a túra Debrecenből indul, elvileg reggel 7 órakor, így én előző nap indultam. Szegedi vagyok, a napom már úgy is erre szántam, hát arra megy az ember, amerre ismeri az utat, tehát irány Szeged!

Azaz mégse, hiszen nincs meg a neten kötött biztosításom kötvénye, pedig a pénzt már 2 napja levonták. Az ügyfélszolgálat csak 8-kor kezd. A hölgy kedves, segítőkész, küldi a kötvényt. Jobb, ha nálam van, hiszen bármi történhet, mint ahogy kis híján történt is, erről később, bár a Perec rovatnak már állandó szerzője leszek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Késve indulok, de időm rengeteg.

Menetrend szerint jönnek a hűsítő záporok. Tervezem, hogy Akasztón megállok fagyizni (a buszmegállónál, a falu közepén finom fagyit kapni). Ezt egy felhőszakadás meghiúsítja – nem is szeretem én a fagyit (lehet, hogy Szikus azért begurult volna).

Nagy a szél, eseménytelen az út, illetve Mórahalom után olyan homokviharba kerülök, hogy csak lassítás után merek belemenni a felhőbe, semmit nem látni – na ez is megvolt.

Debrecenig nagy szél, de már nyoma sincs az esőnek.

Bizonytalan volt az indulásom, így csak 2 nappal korábban akartam szállást foglalni, mely az úszó EB miatt nem sikerült. Szabó Zoli (bikeman) szervezi a túrát, négyünknek a szülői háznál biztosít szállást. Vacsizni megyek újdonsült túratársammal, Karcsival, akit eddig még nem ismertem. Nem mintha bárkit is ismertem volna a túratársak közül. Peti és Balázs akkor érnek a szállásra, amikor mi már végeztünk a vacsival, így reggelre marad az ismerkedés.

 

1. nap Debrecen – Kőrösmező (Yasina), Ukrajna

Könnyű dolgunk van, hiszen már ismerjük Zolit, a túravezetőt, aki velünk együtt indul a találkozó pontra, tehát mi nem tudunk elkésni. Ezt nem mindenkinek sikerül teljesítenie – ez később sem lesz másként, egyszer sem indultunk a kitűzött időpontban.


Vannak akik Pestről, Békéscsabáról jönnek. Rövid ismerkedés, várjunk még egy kicsit, együnk még egy falatot, induljunk már, … után felkerekedtünk, kb. 60-70 perces késéssel – ennek még lesz jelentősége.

A román határt céloztuk meg, gyér forgalom mellett is sikerült sort alkotnunk. 14 motor az később is kivívta a határőrök és a vámosok figyelmét. Alaposan megnéztek bennünket, biztosan látszott rajtunk, hogy mindenre elszántak vagyunk, tehát akár veszélyesek is.

Az, hogy az alu dobozokba beletúrtak egy dolog, de volt akinél az ülést is felemeltették – ott aztán akármit is lehet csempészni.

Eredetileg 2 csoportban tervezték a haladást, ebből azonban nem lett semmi. Szép látvány volt az egymást követő motorok vonala, ugyanakkor érdekes feladat volt a városban is együtt maradni – hát ezt a piros lámpák nem engedték.

Erdélyen csak átgurultunk, célunk az ukrán határ volt. Gondoltam kezdődjön már el a kaland, hiszen Erdélynél „odébb” még nem voltam.

Az ukrán határon megismerhettük a határátlépés örömét – mármint örülsz, ha átléptél.

Először is egy határőr ad egy A6 méretű papírlapot, melyre felírja a rendszámodat – mit gondolnak 50 m-en kicserélem a rendszámot, vagy a motort? Ha nem sikerül rájönnie, hogy minden motor U betűs rendszámot visel, esetleg elírja V-re, akkor megnézheted magad, mert ki kell jönnie a szervnek a fülkéből, és saját szemével kell meggyőződnie, hogy az bizony U betű – volt ilyen gond is az egyik határon.

Az alaphangot egyébként a katona mellett, a földbe épített, az út teljes szélességében végigfutó szöges rúd határozza meg. Bíztam benne, hogy nem remeg a keze, amíg átgurulok a szögek fölött, mert akkor biztos, hogy új garnitúra gumit kell venni.

Kicsiny sorban állás 3-4 ablaknál, általunk nem értett papírok töltögetése, a motor forgalmijának egybevetése a motorral, majd ilyen-olyan papír átszállítása egyik ablaktól a másikig. Ha ezt megfelelően teljesítettem, akkor már csak a csomag átvizsgálás jött. Gond nélkül túr szét mindent. Még jó, hogy ez alkalommal új rendszert alakítottam ki a ruházat csomagolásával kapcsolatban, így nem tudott nagy rendetlenséget csinálni. Mivel minden rendben volt, így már csak a belépő cetlit kellett leadni. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha elfújja a szél a cetlit – lehet, hogy akkor se ki, se be?

Személyenként ¾ óra alatt átkeltünk a határon – ennél rosszabbra számítottam. Megjegyzem volt rosszabb is, de ott még rosszabbat vártam – csupa pozitív dolog éri az embert, ha nem számít semmi jóra.

Ukrajnában egy benzinkútnál vártuk be egymást. Mit mondjak, nagy élmény volt egy új építésű épületben látni a WC fülkéket, melyeken nem volt ajtó!


Ez a gyülekező arra is jó volt, hogy létszámellenőrzést tartsunk. Ekkor derült ki, hogy egy ember hiányzik. Az is igaz, hogy ő már az induláskor is hiányzott!

Mint később megtudtuk, 5 perccel az indulásunk után ért oda az indulási ponthoz és rossz határátkelő felé indult el, ezért nem ért utol bennünket. Semmi baj jön ezerrel, akarom mondani Fazerrel, majd találkozunk Európa közepénél, vagy a szálláson. Ez csalás, ez az én utolsó változatom volt, mármint ha nem készül el időben a motor, csak pénteken, az indulás napján, akkor –úgy terveztem- csomagokkal megyek Budakalászra, majd onnan egyenest Kőrösmezőre.

Ukrajna, illetőleg Kárpátalja útjai hozták az elvárt szintet – erdélyi utak vannak itt is.

A Tisza mellett haladtunk, szokatlan volt, hogy ilyen kicsi, a színe sem az igazi – én, mint szegedi csak tudom.

Ha még egyszer visszajövök, akkor is csak motorral –fogadtam meg-, a BMW nem ezekre az utakra való.

Az emberek kifejezetten barátságosak. Még az öregek is integetnek (lehet, hogy velem egy korúak?).

Megnéztük Európa mértani közepét, melyet még a Monarchiában tűztek ki (még magyar területen vagyunk).


Pénzt vettünk fel egy automatából –a bank rosszabb árfolyamon ad. Érdekes volt, hogy a masina magyar nyelvre is beállítható volt, de pár lépés után lefagyott. Maradt az angol. Na, ez már jól működött, de az utolsó két kérdést azért sikerült ukránul (oroszul) feltennie – vicces. Egyszerre max 1000 Hrivnyát adott ki, a bátrabban azonban kétszer is fel tudták venni.

A szállásra még nem mehettünk, így elszökdécseltünk a Tatár-hágóra. Persze a Zoli, aki tudta, hogy hol van az ezeréves határ, illetve az őrbódé, na ő nem jött velünk, a kapcsolattartót várta.

Szállásunk egy magyar családnál volt, a vacsora kiváló, a hangulathoz a helyileg prezentált sör is hozzájárult. Főleg úgy, hogy erről nem volt tudomásunk, ezért az „Ilona ABC”-ből előzetesen bevásároltunk. Ez nem volt elég, előkerültek a házi borok és pálinkák (még sem hagyhattam, hogy az előző napi születésnapom alkalmából ne köszöntsenek fel).

András meg is jegyezte, hogy most már érti, mit is rejtenek a hatalmas túradobozok.

Ma ugyan keveset mentünk, de a sör áldásos hatásának köszönhetően hamar és jól sikerül elaludni.

2012. június 19-én este a Duna Word csatornán erről a részről vetítettek műsort, ott volt András is, aki a szállásunkat szervezte és általános tájékoztatót tartott este – jó fej, érdekes volt újra látni.

 

2. nap Kőrösmező – Chisinau, Moldova

 

Kora reggel keltem, mert van egy gyógyszerem, amit hetente egyszer, pontos időben, éhgyomorra kell bevenni és azt követően fél óráig nem lehet leülni és enni. Ezt arra használtam ki, hogy elmentem fényképezni a még üres várost.


 

A hősi emlékmű mellett belefutottam két hajléktalanba, akik mindenáron beszélgetni akartak az idegennel. Így tudtam meg, hogy az iskolában húzták meg magukat éjszakára. A felkínált vodkás üveget azonban én már nem húztam meg, viszont így is kifejtették, hogy mennyire szeretik a magyarokat –legalábbis én így értettem. Egyébként elképzelhetetlennek tartom magamról, hogy itthon leálljak a hajléktalanokkal így beszélgetni.

Tibi Fazerének megártott a tegnapi késői indulás, így azt gondolta, hogy még kora van az ébredéshez, hideg is volt (kb. 4-5 fok), minden pára, így hiába önindítózott, hiába toltuk, csak nem akart indulni. Na, de azért vannak a túratársak, hogy (egyrészt ilyen gond legyen, másrészt) segítsenek megoldani a kérdést. Látványosság lettünk, a helyieket is érdekelte az esemény. Szerelés, kontakt sprézés, indítókábel vásárlás után a Transporter akkujáról simán indult. Nem is volt vele gond a későbbiekben sem –vele már nem.


Még egy órát sem késtünk az indulással, de a határőrbódét így már nem maradt időnk megnézni. Itthon a szomszédom kérdezte, hogy hányszor kereszteztük a Dnyeszter folyót? Nem tudom, időnként azt sem tudtam volna megválaszolni, hogy mikor is került a másik oldalra? Szép volt.

Külön bája volt a dolognak, hogy az alagutakat, fontosabb műtárgyakat még jelenleg is katonák őrzik. Jól néznek ki az álcaháló alatt pihenő harckocsik.

Az út sokat javult Kárpátaljához képest, de így is siralmas. Azonban volt egy érdekes megfigyelésem. A kb. 25-30 m széles, felfestéssel nem rendelkező, 9 km hosszú nyílegyenes út szélén kétoldalt fasor húzódik és sehol nem keresztezi semmi az utat. A szakasz végén egy irányváltás, melyben nagyfeszültségű vezeték keresztezi az utat, ezt követi az újabb 9 km nyílegyenes szakasz. Nem csodálkoztam volna túl nagyot, ha egyszer csak az erdősáv félrehúzódik és vadászgépek jönnek ki alóla – bár lehet, hogy csak túl sok regényt olvastam.

A határátlépés hasonló, mint az ukrán beléptetés, azonban ez itt dupla annyi időt vesz igénybe, igaz több ablaknál kell sorba állni. A motorok után belépéskor illetéket kell fizetni, melynek összege rugalmas. Az első két motor 13 Eurót, azt követően 15, majd 18 Euró a taksa, egészen az utolsó előtti motorig. Vélhetően kevés pénz jött össze, így az utolsó embertől már 50-et kérnek. Kifejtette véleményét, hogy miért is, hiszen eddig 13, 15, 18 volt a díj. Kedves, Padödö alkatú hölgy átgondolta és azt mondta, hogy OK, legyen 30 Euró. Zoli próbálkozott még egyszer, hogy de hát miért is? Mire a hölgy hátradőlt, közölte a verdiktet, hogy 30 és ő ráér. Mi nem értünk annyira rá, így Zoli fizetett. A feladványnak több megoldása is lehet: – mint tudjuk a végén csattan az ostor, - számlát senki nem kapott, így lehet, hogy rájött a hölgy, hogy ugyan a vasárnapi ebédre már összegyűlt a mani, de a desszertre még nem. Lényeg, hogy átjutottunk, ez már a második ország, melyben életemben először vagyok.

Moldovában mindenki kedves, itt is integetnek, az autókból dudálnak –az elején zavaró is volt, hogy akkor miért is dudáltak ránk, mi a baj?

Az út eseménytelen, leszámítva az út szélén ácsorgó, radarozó rendőröket, akik eléggé lusták ahhoz, hogy az „esetlegesen” gyorshajtó motoros csapattal foglalkozzanak. Úgy látszik náluk nincs kitűzve, hogy mennyi bevételre kell szert tenni –, csak mi fellendíthettük volna az ország gazdaságát.

A külvárosban van a szállásunk. Hibátlan, azonban fura érzéseim vannak az agyoncicomázott falakat és díszítéseket nézve. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere (na jó szájnak nem). Jakuzzi, szauna, a szauna mellett a megfáradt vendégeknek külön szoba, állítólag még óvszert és fogkefét, fogkrémet is lehet venni a recepción. Volt olyan szoba, ahol a franciaágy felett tükör is volt.


Az idő itt is jó volt, támogatta az esti sörözést, borozást. Úgy tűnt az első nap, hogy mindenki sörözik, így a soproni boroknak nem lesz keletje. Pontosítanom kell, kevés volt amit vittem, innentől már nem kell a vámosnak forgatnia az üvegeket, hogy ez meg mi?

 

.3. nap, Chisinau – Odessza, Ukrajna

 

Reggel gond nélkül és majdnem pontosan indultunk. Ha már fővárosban vagyunk, akkor bementünk a belvárosba és készítettünk pár képet a parlamentről, a diadalívről –legalább is ez volt a terv, volt akinek ez másként sikerült. Két sráchoz odament egy fiatal lány, hogy régi álma a motorozás. Nem sokáig kellett kéretni őket, „kielégítették” kíváncsiságát, azt már nem merték bevállalni, hogy bukó nélkül a szomszédos országba is átvigyék.


Ha már kaland, akkor megszavaztuk a Dnyeszter menti köztársaságba történő belépést is. Minden észérv ellene szólt (szakadár terület, senki nem ismeri el, sokáig tart, macerás és drága a bejutás), de mi az nekünk. Tehát irány a határ! Itt már sűrűsödtek az álcahálók, ha már ott voltak, akkor tettek alájuk harckocsit is, meg melléjük katonákat.

Túratársaim elbeszéléséből tudom, hogy az első motoros feltűnése a határon még csak-csak elment. Mikor a második is megjelent, akkor megkérdezte a határőr, hogy csoportosan jöttek? Igenlő válaszra a következő logikus kérdése jött, hogy hányan? Meghallva, hogy 14 motorra számíthat, a fejéhez kapott és „Jézus Máriá”-hoz hasonló felkiáltással díjazta.

A határon igyekeztünk megfejteni a rendszert, amikor egy kisbuszból kiugrik két társunk alkalmi motoros nő ismerőse. Az ő segítségével sikerült eligazodni az ablakok sokaságában. 6 helyen kellett ügyintézni, emberenként kb 2-2,5 óra volt a munka. Szerencsére párhuzamosan is lehetet futtatni az ügyeket. A motorok után adót kellett fizetni, ezt állítólag a motor újkori ára, hengerűrtartalma, teljesítménye és életkora alapján vetették ki. Az 500-as és az 1500-as motorra is sikerült 10 USD-s adót megállapítani, ezen mi már nem is akadtunk fel.

A határon találkoztunk egy munkában megfáradt, kb 21-23 éves Russia feliratú melegítőt és S Mercit „viselő” sráccal, aki, mikor megtudta, hogy honnan, hová és motorral, akkor megvetése jeléül a fejét csóválta és inkább odébb állt –lehet ragályosnak ítélt bennünket?

Azt a tájékoztatást kaptuk Zolitól, hogy Európa második legszegényebb részéhez értünk. Ehhez képest nekem kellemes csalódás volt, hogy rendezettebbek voltak a porták, javultak az utak, az emberek szintúgy segítőkészek. A városban eltévedtünk, így talán még 20 km-t is mentünk, mire átértünk az országon. Az biztos, hogy az egy km-re telepített katonák és harci eszközök száma itt volt a legnagyobb.

Hurrá, ma már a második határátlépésnél tartunk. Most a Dnyeszter menti köztársaságból visszamegyünk Ukrajnába. Ez azért újabb gondokkal jár. Igaz, hogy kevesebb az ablak, elvileg gyorsabban is haladunk, de a végén az egyik szemfüles határőr kiderítette, hogy a Moldáv-Dnyeszter menti határátlépéskor a Moldáv oldalon nem ütöttek be egy pecsétet az útlevelünkbe, így ezt csak motoronkénti 100 USD ellenében tudja elnézni. Hosszabb egyeztetés kezdődött, hajthatatlan maradt. Nem akartunk összesen 1400 USD-t fizetni, ezért azt mondtuk, hogy visszamegyünk 15 km-re a határhoz (talán nem tévedünk el), és beüttetjük a hiányzó pecsétet. A szerv elgondolkodott az ötleten, feltételezte, hogy vagyunk olyan bolondok, hogy meg is tesszük, ez pedig azt jelentené, hogy elveszik az uzsi pénze. Köztes javaslatként felajánlotta, hogy ha fizetünk 100 USD-t, akkor átengedi az összes motort –ez már elfogadhatóbb volt.

Nem gondoltam volna, hogy örülni fogok annak, ha ismét Ukrajnában lehetek. Mára elég volt a hivatalokból, illetve az állandó és pofátlan lenyúlásokból. Jellemző, hogy nem pocsékolják a drága papírt mindenféle elismervények, nyugták, számlák kiállításához. Másik, ami megfigyelhető, hogy szinte mindent (még a forgalmi engedélyt kiállító hatóságot is berögzítik a gépbe, majd ezen adatokat átírják papírra, kézzel).

Belépéskor kaptam egy Dniester Moldavian Republic Costums Declaration-t, ami kézzel kitöltött, és mindössze 50 Euróba került. Feltételezhetően nem egy ismert dokumentum, mert az ukrán-szlovák határon a szlovák vámos meglátta, elkérte, a kissé díszesebb váll lapú kollégával megszakértette és megörültek, amikor látták, hogy a forgalmi adatai is benne vannak. Szerencsére visszakaptam, így eredeti elképzelésemnek megfelelően bekereteztem, kitettem az irodámba a falra –az idő múlása megszépíti az eseményt, így már jó ránézni. Elmondhatom, hogy ott is jártam (lehet pár év múlva Putyin bekebelezi őket is).

Az eddigi tapasztalatok alapján kisebb csoportokra váltunk szét, így már jobban tudtunk haladni, egy-egy kútnál nem okoztunk felesleges tumultust. Az eső szerencsére most is társunk volt, nincs is jobb, mint vízhűtéses motorral menni –erről a BMW-seknek fogalmuk sem lehet.

A szállodából csak annyit lehetett látni az utcáról, hogy van egy kapu, aminek a bejáratánál őr áll. A szállás rendben volt. Lepakoláskor vettük észre, hogy az egyik chopper elhagyta a rendszámát. Többen visszamentek, azonban nem találták. Még csak ez hiányzott. A Yamaha az út alatt több apró alkatrészét elhagyta, köszönhetően a nagyszerű utaknak, csoda, hogy Pisti gerince kibírta, hiszen nem tudott beleállni a gödrökbe. Volt, hogy akkorát dobott rajta a gép, hogy a lábai az égnek álltak, rutinosan lekezelte.

Itt már észrevehető, hogy városiasabbak az emberek. Mindenki telefonál, kevesebben integetnek, megjelentek a hatalmas külföldi terepjárók.


A lányok még csinosabbak, András szerint:

„Jezusatyauristenszentszuzmariadekurvajolneznekki” kategóriába tartoznak.

Délután még bementünk a városba, vacsi, séta. Letudtuk a kötelező Patyomkin lépcsőt, majd este jött az újabb lazítás.


Pisti a kőrösmezői András segítségével elkezdte intézni az elveszett rendszám papírozását.

 

4. nap, Odessza – Zalizny Port

Hiába, Yalta messze van, kell egy közbenső szállás is.

A társaság egy része a rendőrségre ment –önszántából-, rendszámot papírozni. Szerencsére István Moszkvában érettségizett, így neki nem voltak gondjai a nyelvvel. Elmondásuk szerint a kapitány nem értette, hogy miért vacakolnak a papírozással, mikor két utcával odébb van egy lakatos, aki bármilyen rendszámot két nap alatt legyárt. Hát van ami Ukrajnában rugalmasabban megy. Nem tudom mit szóltak volna a magyar műszaki vizsgán az utángyártott rendszámhoz?

Zümo kollégának köszönhetően itt is sikerült olyan úton mennünk, ahol utoljára a német csapatok vonulhattak. Az esőt ezen a napon sem kerültük ki. Szerencsére csoportunk együtt tudott maradni, más csoportnál volt aki kijelentette, hogy ő max. 80-al érzi biztonságosnak a közlekedést, így őt –és az orosz tudását, térképestül- ott is hagyták. István, elmondása szerint élvezte is, hogy a saját tempójában motorozhat. Az igazat megvallva én is többször elgondolkoztam azon, hogy ésszerű-e lakott területen az 50/60 helyett folyamatosan 90-120 között menni? Válaszom számomra egyértelmű: nem, de nem akartam a csoporttól sem leszakadni, mindössze annyit tettem meg, hogy inkább a sor végén és nagyobb követési távolságot tartva mentem.

Az út felejthető volt, csak az adott változatosságot, hogy megpróbáltam kitalálni a következő kanyar távolságát. Nem volt ritka, hogy 20-30 km-en keresztül csak a dombok jelentettek változatosságot, egyébként egyenesen mentünk. Talán 35 km volt a leghosszabb egyenes szakasz –lehet legközelebb már tempomatos motorral kell erre jönni?

A túra elején felhívta Zoli a figyelmünket, hogy a vasúti átjáróban, ha ki van téve a stop tábla vagy felírat, akkor mindkét lábat le kell tenni, különben jön a rendőr bácsi, aki távcsővel lesi, hogy megálltál-e? Eljutottunk arra a szintre, hogy lassítottunk, mindkét lábunkkal dobbantottunk egyet a földön (gurulás közben), majd mentünk tovább. Sok helyen leselkedtek a rendőrök. Úgy emlékszem, hogy ez volt az a nap, amikor ijedtemben meg is álltam. Odaérek a vasúti kereszteződéshez, elolvasom a táblát, elnézek jobbra, majd balra és megdöbbentem, mert sín, az csak az úttesten volt!, jobbra és balra már rég felszedték, művelt mezőgazdasági terület volt a helyén.

A széles utakon furcsán hat az előtted haladó, aki, amint kitetted az indexedet, hogy előzöd, még az útról is lemegy. Általában udvariasabbak, mint idehaza. Ritkán látni, hogy versenyre akarnának kelni a motorossal, illetve az őt leelőzővel. Ugyanakkor az is igaz, hogy gond nélkül felhajt jobbról, ha jössz is, hiszen ő csak a poros részre fordul ki, ott nyomja neki, míg meg nem előzöd –szóval megszokást igényel. A másik ami érdekes, hogy egyenes, sík úton is van harmadik sáv középen, melyet az vesz igénybe, aki erősebb, vagy bátrabb. Balesetet nem láttunk egyet sem!

A szállodába csak úgy lehet bemenni és kijönni, ha előtte megkeresed a mindig kéznél lévő biztonsági embert (ennek még lesz jelentősége). A hely kultúrált, udvari sörözésre kifejezetten alkalmas. Itt tapasztaltuk először, hogy ismerik a vendéglátás fogalmát. Vacsit rendeltünk, míg vártunk, addig a parkolóban összetoltuk az asztalokat és beszélgettünk. Jelzett a pincér, hogy kész a kaja, mehetünk. Megegyeztünk, hogy vélhetően a kaja a kisebb mennyiség, azt könnyebben hozza ide, mint mi a nem elhanyagolható súlyunkat vinnénk oda. Hát megkaptuk ültő helyünkben az ennivalót.

5. nap, Zalizny Port - Yalta

Mint már említettem, 3 csoportra váltunk szét. Minden csoport készen áll az indulásra, azonban a kapu lakatra zárva. Hiába szólunk az őrnek, hogy mennénk, semmi. Egy idő múlva jön valami főnökféle és kijelenti, hogy senki nem megy sehová, amíg nem fizetünk 30 USD-t, mivel az egyik szobából hiányzik a konzervnyitó (ha 1 USD-t kérne érte, akkor is jelentősen túlárazta volna). Kiderült, hogy ott van a szobában, csak nem a helyén, így mehetünk. Ekkor értettem meg, hogy mi is történt velem, amikor elhagytam a szobát. Ketten voltunk a szobában, én mentem ki utoljára. Ahogyan kitettem a lábam, a szemben lévő szobaajtó kipattan és két nő rohan nekem. Megegyeztünk, hogy ne zárjam be az ajtót, adjam oda a kulcsot, megtörtént. Ezt követően berontottak a szobába és becsukták maguk mögött az ajtót. Nem igazán értettem, mivel már volt, hogy a szobaasszony átvette a szobát, amint kitettük a lábunkat, de annál volt kocsi a szennyesnek, tisztítószer és egyéb ilyen extra. Na ezeknél semmi, persze így utólag már érthető.

A változatosság kedvéért ma is esett. A rendőrségi Posztra érve látjuk, hogy az egyik csapatot kiintették –lehet nem mindig érdemes sietni és elsőnek lenni? Később tudtuk meg, hogy egyik társunk megbukott a biológiai szondán (rendőr behajol a sisakba: fújjon rám!). Hát aki hajnalban még a házipáleszt kortyolgatja, az így is járhat. Szerencséje volt, mert az 1000 Eurós első ajánlatot sikerült nekik akcióssá tenni, így csak 300 Euró volt a büntetés –itthon nem úszta volna meg ennyivel, ráadásul tovább is engedték, nem is olyan rosszak ezek a rendőrök.

Az út minősége sokat javult, már nem csak egyenesen kellett menni. Jó volt. Gondoltuk, hogy a nap végét még egy hegyi szerpentinnel megkoronázzuk. El is indultunk az állítólag fizetős szakaszon (forrás: Internet). Megyünk, kanyargunk, erre lesből támadó, az utat szinte teljes szélességében elfoglaló faszállító teherautókkal és aranyos kis Nivákkal találkozunk – nem mindig volt vicces. Pár km után magas kőkerítés és kovácsoltvas kapu fogad bennünket. Eddig és nem tovább. Vélhetően a helyi maffia főnök megvette magának a következő pár km-es szakaszt.

Szálláskeresésünk ma is hozta az eddig megszokott formát. Az eső szerencsére most is társunk volt. Különösen itt volt ez érdekes, amikor szakadó esőben lehetetlen kis utcákban kanyarogtunk le és fel –a buszok biztos, hogy nem erre mennek. Megálltunk egy helyen, ahol a navi szerint a szállodának kellett volna lennie. Hát csak egy kissrác ért haza és nyitotta ki az ajtót, akinek fogalma sem volt, hogy a közelben van-e szálloda. Szerencsére találkoztunk egy közműszolgáltatós emberrel, aki a központot felhívta, majd a kapott iránymutatás alapján felpattant az egyik motorra és vállveregetéssel navigált (bukó nélkül). Ma is beigazolódott, hogy GPS koordináták alapján eléggé hozzávetőlegesen lehet csak navigálni, érdemesebb legalább az utcát bejelölni.

Láttuk a világ leghosszabb troli járatát (Yalta-Simferopol, 85 km). Megnyugtató volt, hogy csak a városban szaladgálnak lerobbant, rozsdás, ősöreg trolik. A városok között azért sokkal jobb állapotúakat láttunk. Sajnos az ezen a járaton történő utazás kimaradt, mint ahogyan az egy személyes?, kabinos felvonót sem próbáltuk ki.

Ma tovább maradhatunk fent, hiszen holnap pihenőnap lesz, alig megyünk egy kicsit a környéken –gondoltam én még akkor.

6. nap, Yalta

Külön csoportokban, nemigen sietve indulunk. Meglátogatjuk Szevasztopolt, bemegyünk a tengeralattjáró hangárba. Elkövetem azt a hibát, hogy a melegre való tekintettel leteszem a kabátom, és pólóban megyek be a bunkerbe. Kemény vagyok, kibírtam. A múzeum helyi felügyelője próbál magyarázni. Persze semmi nem működik, pedig mi azt is kipróbáltuk, amire ráírták, hogy ne tapogassuk. Elkészítettük a kötelező, torpedón ülős képet is.

Többet vártam, de így is érdekes volt. Igazán kiállíthatnának egy, a rendszerből kivont tengeralattjárót, amibe be lehetne menni. Valószínűleg akkor meg az volna a bajom, hogy mindig beverem a fejem.

A bunker környéke érdekes hatással volt rám. Nyomokban még látszik, hogy itt nem olyan régen még jól fizetett emberek éltek. Ma már minden pusztul. Ugyanakkor megjelentek a magán jachtok, melyek gazdái valahol máshol építették fel lakóházaikat.

Érdekes volt, hogy egy nő is horgászott a kikötőben. Amíg néztük, átlag 20-30 másodpercenként vett ki a vízből olyan 11-12 cm-es kishalat. Abból bizony sokat is kellett fognia, még akkor is, ha csak magának vitte.

Ezt követően elhagytuk a tengerpartot és átmentünk Bahcsiszerájba. Na itt aztán minden a vendégfogásról és a lenyúlásról szól. Ahogy gurultunk, már jött is a srác, hogy ide álljunk be a két kocsi közé, az nem zavarta, hogy a kispolszki szélességű dobozaimmal nem férnék be. Kerestem magamnak egy fél helyet. Azonnal ketten már a kezembe is nyomtak két prospektust, hogy hova menjek enni. Jött a srác, hogy fizetni kell a parkolásért, 20 Hrivnyát, óránként. Természetesen semmi nincs kiírva, nyugtát sem ad. Egyezkedünk, mennyit fizet egy autós? Ő is 20-at. Na, akkor mi max 10-et fizetünk. Az nem jó, 20 mondja ő. Erre kapott 5 Hrivnyát és otthagytuk.

A palota még ma is gyönyörű, de sokkal több időt kellene rászánni, mivel érdemes a kertjét és a fölötte magasodó, teljesen kopár sziklákat is megnézni. A kertben itt is fellelhető a háborús emlékmű, egy harckocsi áll a talapzaton. Ekkor gondolkoztam csak el azon, hogy mennyivel olcsóbb így megszabadulni a feleslegtől, mint szétvágni őket.

Időnk nincs, megyünk tovább, most egy másik szerpentint néztünk ki a térképen. A táj gyönyörű, az út kapaszkodik felfelé, csak néha jönnek szembe a helyiek. Azt veszem észre, hogy mintha kezdenék fázni. Felérünk a csúcsra. Megállunk szétnézni, szél és 10 fok van –lehet ezért kezdtem fázni? Az út mellett a „konyhában” saslik szerű valami készül, ínycsiklandozó, főleg így ebédidő tájt. Bemegyünk az „étterembe”. Az asztal egy dobogóra van állítva, mindenütt szőnyeg. Mielőtt leülnénk, le kell venni a csizmát. Ez jó, mert már reggel óta rajtunk van, ugyanakkor annyira mégsem jó, mert már reggel óta rajtunk van. A rablóhús-szerű kaja és a hozzá adott kör alakú, édeskés lepénykenyér szenzációs. Lepényt még kérünk, annyira jó.

Egyébként sehol nem sikerült péksüteményt (kiflit, zsemlét) találnom. Yaltán a piacon vettem lepénykenyeret és Kárpátalján az egyik faluban a pékségben vettem franciakenyér szerűséget, amik jók voltak, a többi felejthető.

Lefelé is elfogadható úton és gyönyörű tájon mentünk.

Yaltához érve elhatároztuk, hogy még megkeressük a Fecskefészek kastélyt. Na ebben nekem nem kellett volna részt vennem. Igazából nem találtuk meg az oda vezető lehajtót, mindenki csak parkolókba irányított bennünket, hogy onnan jól látható.

Több megfordulás után felborult az addigi sorrend és a végéről a második helyre kerültem. András jelzi, hogy itt balra, behúzódás, fék, megállás. Majd egy nagy durranás. Mi volt ez? Hát rendeztünk egy „V-strom találkozót”. Tibi ránézett még a navira, így későn vette észre, hogy mi ott állunk. Elkapta a bal oldali alu dobozomat és kb. 15 cm-el előre tolta. Szerencsére nem volt olyan erejű az ütközés, hogy elestünk volna. Tibi mögött a Kamaz akkorát fékezett, hogy a guminyom azóta is ott lehet –szerencsére nem jött belénk. Tibinek az eleje sérült, ott aztán szinte minden műanyag –kemény dolog a kecskeméti alu doboz.

Milyen a megérzés. Nejemmel megegyeztünk, hogy minden nap hívom, ha beértünk a szállásra. Magyar idő szerint 18.30-kor történt az esemény. Ahogyan félreállok, hogy megnézzük mi is történt, abban a percben csörög a telefonom: „Nem hívtál, csak nincs valami baj?”. Nem szoktam becsapni, de ekkor úgy gondoltam, hogy ráér ezt megtudni akkor is, ha hazaérek, addig sem idegeskedik.

Mindkettőnk motorja mozgásképes maradt, a Fecskefészket nem néztük meg, hanem visszamentünk a szállásra. Este egy kis gyorsszervíz. Tibi motorján a műanyag elemeket megragasztottuk, hogy ne vesszenek el –a DuckTape jól bevált. Én nem tudtam rendesen ülni a motoron, ezért, míg én a motort tartottam, hárman rángatták helyre a tartót a doboznál fogva. Kicsit furcsán áll, de legalább elférek az ülésben. Másnap derült ki, hogy a kereszttartó még mindig beleér a gumiba, így útközben leszereltem a kereszttartót és az oldaldobozokat egyenként feszegetve sokat sikerült javítani a helyzeten. Erősebb berugózáskor még mindig hozzáért, de normál körülmények között már használható volt, így is jöttem vele haza. A doboztartó éppen egy hete került fel a motorra, nem volt hosszú életű.

Most tudtuk meg, hogy Zolinak sikerült egyezséget kötni a tegnapi vacsink árát illetően. Történet a következő. Zoli megegyezett a főnökasszonnyal, hogy menüt választanánk. Ára 75 Hrivnya, de csoportkedvezménnyel 60-ért megkapjuk. Tegnap este jött is a pincér, hogy akkor fizessünk. Na de 75-öt kért, mondja Zoli, hogy 60-ban egyeztek meg. Pincér hozza az étlapot és magyarázza, hogy 75. Ez ment kb. fél órán keresztül. Ott lett pihentetve az ügy, hogy akkor legalább a felét fizessük ki, megtörtént. Másnap előkerült a főnökasszony, aki emlékezett a 60-as egyezségre. De újabb fél óra egyeztetés után is azt mondta, hogy 75, mivel mi ebéd menüt választottunk, de vacsorára szolgálták fel, így nem érvényes a kedvezmény –miért is nem ettük meg 15 óráig, addig van csak ebéd. Persze Zoli ebbe nem nyugodott bele, újabb egyeztetés. Az i-re a pontot az tette fel, amikor kijelentették, hogy jó, legyen 60, de mivel más időpontban fogyasztottuk, ezért 15 a szervízdíj. Na erre már nem volt mit lépni, legfeljebb annyit, hogy ide még véletlen sem jön vissza az ember.

7. nap, Yalta – Koblevo

Na ennyi, innentől már visszafordulunk, menthetetlenül megyünk haza. Na azért még nem olyan egyenesen!

Ma egy kicsit hosszabb a tervezett út (~500 km), ugyanakkor előzetes hírek szerint a Krim félsziget keleti oldalán húzódik egy földsáv, amit érdemes megnézni, de ez kiesik az útirányból, kicsit offroad-os. Sebaj, öten bevállaltuk, mi az a további 200 km. Vonzott bennünket az Azovi és a Fekete tenger együttes látásának lehetősége. Nem, nem leszünk „kószaszemek”, (semmi közünk Matolcsyhoz), mindössze arról van szó, hogy a 124 km hosszú földnyelv keleti oldalán az Azovi tenger, míg a nyugati oldalán a Fekete tenger tavai húzódnak, köztük alig pár tíz, illetve pár száz méter.

Újfent szétváltunk, mi kelet felé indulva is hazatalálunk nyugatra.

Az út jó, a tengerparton kapaszkodunk felfelé, a kanyarok prímák, a motoron a dobozt itt megigazítottuk, mivel még mindig beleért a gumiba, onnantól kész élvezet a menet. Ma mi többet akarunk menni, így korábban indultunk. „Sajnos” a szálloda reggelijét skippeltül, így egy faluban megálltunk, a tengerparton ettünk. Nem mondhatom, hogy változatos volt a reggeli étrendünk, hiszen fogalmunk sem volt, hogy mit ajánlanak, ezért omlettet ettünk legtöbbször. Igazán érdemes volt itt megállni. Míg a kaja készült delfinekben gyönyörködhettünk, akik a mi kedvünkért játszottak egy kicsit a part közelében (Amerikában éltem volna a gyanúperrel, hogy búvárok bohóckodnak az idióta vendégek kedvéért, itt eddig még nem jutottak el).

Kaját megettük, számlát kértük, ekkor derült ki, hogy András WC látogatásáért 4 Hrivnyát kell fizetnünk –a számla ezt is tartalmazta! Van még hová fejlődnünk, ezt nálunk még nem vezették be (csak el ne olvassa valaki).

Hírek szerint a földnyelv egy darabig aszfaltos, majd kemény, jól motorozható murva, átlag 90-el lehet menni –na ez azért költői túlzásnak bizonyult.

Lekanyarodtunk a földnyelv felé. Rámentünk egy sóderes útra.

A csapat úgy ott hagyott, mint ha nem is láttak volna –na jó nem is láttak, mivel én kilométerre lemaradtam, hogy ne kelljen sem nekem, sem a motornak a port nyelnünk. Be kell vallanom, hogy nem szeretem, ha csúszkál alattam a motor, itt pedig csak ez volt, nem tudtam tartani. Pár km után megálltak, akkor kérdeztem meg Zsoltit, aki már háromszor megjárta Bamakót, hogy mit is kellene csinálni, mert ez nekem nem megy. Na onnan már egy kicsit érdekesebb volt. Mire belejöttem volna, jött az üledékes, de kőkemény földút (leginkább homok és kagyló volt az építőanyaga). Időnként járhatnak rajta négykerekűek, mert végig volt, legalább 1 nyompár, máskor vagy 5 irányba futottak az utak. Azon mégy, amelyiken akarsz. Nem jelentett gondot, ha esetleg valakinél kicsit gyorsabb motor jött, mindössze másik „vágányra” kellett állni. A víztócsák kellemes kis mélyedéseket építettek ki, melyekből már elszivárgott a víz, tehát simán át lehetett hajtani rajtuk. Persze azért érdekes helyzetek itt is ki tudtak alakulni. András belement egy ilyen huppanóba, majd a tükörből látta, hogy hátsó doboza szép ívet ír le a susnya felé. Felspanifereztük neki -nem kell azt annyit nyitogatni.

Este a szálláson pedig leszereltük az elgörbült tartót, kiegyengettük, és használhatta tovább. Én egy ilyen szakaszon a kanyar után azt vettem észre, hogy a rendelkezésemre álló teljes utat nyílt víz foglalja el, nem tudom kikerülni se. Kb. 90-el mentem, gondoltam itt az ideje élesben is kipróbálni az ABS-t. Teljes erőből fékeztem, jelentem az első keréken is jól működik. A tavacska előtt 1 m-el sikerült megállnom, akkor már csak vissza kellett kapcsolgatnom és a füves részen kerülni. Élvezetes volt, egészen addig, míg rá nem mentünk egy olyan hullámos szakaszra, mely a menetirányra merőlegesen volt hullámos. A hullám kb. 4-5 cm mély és 12-15 cm hullámhosszú, kőkemény volt. Hát itt nem lehetett lassan menni, 70 fölött kezdett kisimulni az út. Sajnáltam szegény motort. A dobozban lévő minden szétrázódott. Pisti a Yamaháról elhagyta a kormányvégsúlyt, na ekkor én is megnéztem, hát mindkettőn tudtam csavarni szépen.

Az úton egyetlen kerékpárossal találkoztunk, hát őt egyáltalán nem irigyeltem. Csodálatos a környék, teljesen elhagyatott, értsd: a szemét is elhagyatva ott maradt halmokban. Két helyen láttunk tanyát, az egyikben talán lehetett még valami élet, mert volt a ház mellett egy Zil.

Szabadprogram keretén belül fürdés az Azovi tengerben, közben jön a telefon, hogy hol vagyunk és milyen az idő, mert a csapat többi része olyan felhőszakadásba került, hogy félre kellett állniuk. Na így aztán nehéz együttérzően elmesélni, hogy itt is milyen nehéz a helyzet!

A szakasz vége felé egy mezőgazdasági kombinát szerűség és több horgász tűnik fel. Van aki nagy sátorral jött ki. Lehet, neki van igaza, ez már bennünk is megfogalmazódott, vagy 30 km-el odébb, hogy itt egy sátras, bulizós estét szívesen eltöltöttünk volna –persze csak szigorúan pihenésként.

Az ezt követő éles kőzúzalékon való motorozáskor még a hullámos utat is visszasírtam. A szembejövő Lada elől lehúzódtam, de így is akkorát ütött a felvert kő a csizmámra, hogy jó ideig érzékeny maradt a helye.

Szenzációsan jó volt, életem egy nagy élménye, hogy ezen végigmentem, annak ellenére, hogy gyakorlatom az endurózásban nulla.

A hátralévő út már a szokásos aszfaltos túra volt, melyen az okozott csak egy kis izgalmat, hogy a hatalmas esőfelhők, melyeket hol itt, hol ott kerülgettük, elkapnak-e bennünket? Jelentem sikerült eső nélkül megúsznunk, mindössze a nyomában haladtunk, a vizes aszfalton.

Egyik pihenőnél jeleztük Zolinak, hogy kérjen nekünk vacsorát, mert későn érkezünk és nem akarunk ezzel további időt húzni, hiszen 14 órát ültünk a motorokon –na jó, néha álltunk a lábtartón is. Hosszú, de tartalmas volt, megérdemeltük az esti sört (szállásunk a közvetlenül a parton).

8. nap, Koblevo

 

Íme második pihenőnapunk. Eredetileg azt terveztük, hogy egy utolsót fürdünk a tengerben. Hát ez a kelleténél is jobban sikerült, hiszen elénk jött a víz (eső formájában). Hideg lett, semmi kedvem nem volt fürödni. Valóban pihentünk.

Sajnos a yaltai „pihenőnap” hosszúra nyúlt, így az unokámnak nem tudtam megvenni, amit –mint utolsó esélyt- kinéztem neki. Ajándék nélkül nem mehetek haza, abból olyan háború lenne, hogy a következő 20 évre törölhetném a szótáramból is a túra szót. Alkalmilag szerveződött kis csoportokban elmegyünk tankolni, pénzt váltani, vásárolni egy kis enni és innivalót –mert a megfelelő mennyiségű folyadék bevitelére szükség van.

Szobánk kész átjáró, így nem hagyom az igazolványokat és a pénzt a dzsekiben. Ezt szerencsésen el is felejtettem, így nyugodtan indultam vásárolni a Tibivel, ő ment elől. Egy értelmetlen Stop táblát követően leállít bennünket a rendőr (T alakú kereszteződés, a főút bekanyarodik a TSZ majorba, na de az úton látszik, hogy kinőtt az aszfalton a fű - nagy lehet a forgalom arra). Tibihez megy, papírokat kér, beveti a biológiai szondát. Én nyugodtan ácsorgok mögötte, ha kell valami a yardnak, majd jön és kérdez. Tibivel végez, int, hogy mehet, erre én egy kicsit elkezdem tolni a motort, hogy ne fáradjon el, amíg odasétál hozzám. Erre nekem is int, mehetek. OK, megyünk. Kb. 5 km-re van a „városközpont”, addig újabb rendőrposzt van telepítve. Ezek csak ránk néznek és mehetünk is tovább. Bemegyünk a boltba, összeszedjük amit akarunk, a pénztárnál nyúlok a zsebemhez, akkor jöttem rá, hogy nincs nálam semmi. Tibi az ügyeletes bank, így tőle kérek kölcsön (jó adós vagyok, megadtam neki Yaltában is a pénzét egy órán belül, pedig akkor már késő este volt). Hazafelé szintén Tibi megy elől, a rendőrök ismernek, így simán hazajutottunk. Ezt követően már nyugodtan mentem vissza –az igazolványokkal a zsebemben- pénzt felvenni, hiszen mindkét poszt ismerősként üdvözölt.

Ha az embernek szerencséje van, akkor ki is tart egy darabig, így itt sikerült a Csengének egy aranyos mókust vennem – már megkapta, örült neki.

Ma is sikerült egy túratársat megbüntetnie a rendőrnek. Az ominózus Stop táblánál csak lassított, nem állt meg. István elkövette azt a hibát, hogy „egy kicsit” tud oroszul –mondta. Erre a rend éber őre beültette az autóba és több mint fél óráig magyarázta neki, hogy miért is kell megállni a táblánál, még a Kresz könyv is előkerült. A büntetés 500 Hrivnyáról indult, végül 300-ban megállapodtak.

Ez az első nap, hogy szinte semmit nem motoroztunk, délután aludtam is egy nagyot –az egészséges.

Később még egy esemény dobta fel a hangulatot. Jöttek tizenéves lányok és nekivetkőztek a fürdésnek –páran jól bírják a hideget.


Pisti már nem volt szomjas, ezért úgy látta, hogy rá várnak, így beröffentette a choppert, lement csapatni a partra. Most nem jött össze neki a motoroztatás. Az egyik csaj kijelentette, hogy csak akkor ül a motorra, ha ő nem megy oda. Mindketten tartották a szavukat. Amikor visszakapta a motort Pisti, akkor jött az igazi szekálás, hiszen a vizes fürdőruha lenyomata ott maradt a nyergen!


Este a vacsorához beöltöztünk. Na nem estélyibe, hanem motoros dzsekibe, mert olyan hideg lett –ehhez hozzá kell tenni, hogy Odessza mellett voltunk!


9. nap, Koblevo – Ternopil

 

 

 

 

Reggel a szokásos borongós idő, sok jó ma nem vár ránk. Mire elindultunk elállt az eső. Maga az út szinte eseménytelen, unalmas, monoton. Az út szélén –a semmi közepén- spontán kialakuló piacok vannak, valami sásfélét és mindenféle bogyókat árulnak. Mindenütt láttunk vevőket is, tehát van rá igény.

Az úton egy említésre méltó történt, ami nem is kicsit volt veszélyes. Széles út, nagy forgalom, oda-vissza. Előzgetések folyamatosan. Egyik alkalommal megyünk a sor mellett, páran már elmentek, erre egy 5-ös BMW elkezd gyorsítani, kiteszi az indexet és kb. 120-130-ig gyorsít. Egyik motor már előzi, a másik pedig igyekszik nem lemaradni, így az is előz. Amint elment a második motor, az autó változatlan sebességgel bekanyarodik balra! Lehet, hogy ő ezt így is akarta, de nekem ezt látva, inkább az volt az érzésem, hogy most ért oda, tehát kanyarodik. Szerencsénk volt, hogy egyikünk sem ment mellette.

Szállásunk a város szélén. A neve mindent elárul: Monako –jobb azt „k”-val írni, a „c” esetleg megzavarná az embereket. A falakon mindenütt Monaco látképe.

A legfelső szinten kaptam szobát, ami szerencsésnek bizonyult, ugyanis évfolyam találkozó és lakodalom volt a földszinten. Eddig sem igazán volt kedvencem az orosz zene, most sem sikerült közel férkőznie hozzám. Itt volt a legérdekesebb a „zárt parkolóval” kitétel. Bejárhattunk az udvarra, amit drótkerítés fogott körbe. A kapu is drótfonatból volt, de legalább nem is zárták. Hát itt azért még ketten hozzálakatolták a motoromhoz a sajátjukat, rábízva az enyémre az esetleges riasztást. Nem volt rá szükség.

10. nap, Ternopil – Vyshka

 

A recepció az első emeleten van – ilyennel sem találkoztam még. A reggelit is itt „szolgálták” fel. Egy nő hordozta egyesével a kaját, vérig volt sértve, mert meg mertük kérdezni, hogy teát kapunk-e? Először nem is akarta meghallani, legközelebb azonban olyan elutasító „Nyet” volt a válasz, hogy jobbnak láttuk, ha már semmit nem kérdezünk. Ezt is megjegyeztem, ezt a helyet sem javaslom senkinek!

Reggeli induláskor az egyik GS 800-as nem indult –se kép, se hang, több (nem BMW-s) nagy örömére.

A hiba elhárításánál csak az akkuhoz történő hozzáférés tartott tovább. Mielőtt megbikázhattuk volna megfogtam a testsarut és látom, hogy majd elveszett, olyan laza a csavar. Amint meghúztuk a csavart, a motor saját erejéből pöcc-röff.

Ma egy kis nézelődést is beterveztünk, hiszen már alig van pár km hátra. Bementünk a világörökség részeként nyilvántartott Lviv-be. A belvárosban állunk meg egy parkban, az információs irodánál. A leány megértő, kedves és befogadja a kabátokat, sisakokat, még az ajándéktárgyaiból sem kellett vásárolni.

A másik csapat egy posztoló rendőrre bízta a motorok és sisakok őrzését, aki ezt egy órás időtartamra vállalta is.

A történelmi belváros gyönyörű, most van Pünkösd (egy héttel később, mint nálunk), a templomok nyírfákkal (nem ágakkal!) feldíszítve.


Sok autóban is ott vannak a megszentelt ágacskák –a Volgában persze nagyobb volt az ág is. Sétálunk minden felé, nagy a meleg, így érthető, hogy felmegyünk a városháza tornyára is. A látvány kárpótol a fáradtságért. Különösen izgalmas, amikor a fejünk mellett megszólal a harang.

Visszafelé belebotlunk egy bolhapiacba. Van itt minden, CCCP útlevél, párttagkönyv, gramafon, lemezekkel, könyvek minden mennyiségben, kitüntetések, katonasapkák, stb. Meglátok egy plakátot, amin egy férfi eszik és megkínálják vodkával. A plakáton egy szó van: „NET!” 300 Ft-ért adná, de hogy viszem el? Pisti meglátja, neki is megtetszik, megveszi, majd egy idő múlva a kezembe nyomja, hogy ő nem tudja hová tenni a chopperen, vigyem el neki. Persze a dobozomba pontosan belefér. Én hülye, hogy a másét viszem, magamnak meg nem vettem!


Ahogy kezdünk visszatérni a Kárpátok felé, úgy romlik az útminőség, ellenben visszatértek az integető emberek.

A Vereckei hágóhoz érve Tibivel úgy döntünk, hogy motoros kép nélkül innen el nem megyünk, tehát a gyalogúton fel az emlékműhöz. Szembe jön egy busznyi magyar, akik mosolyogva, integetve veszik tudomásul, hogy félre kell állniuk –csak itthon vagyunk egymásnak ellenségei? A kötelező képek elkészülnek, vissza a parkolóba. Addigra már mindenki elment, csak mi négyen vagyunk még itt.


Úgy döntünk, hogy tovább megyünk a hegyen keresztül. Jó döntés volt, mert gyönyörű a táj, nem volt jó döntés, mert szinte járhatatlanok az utak.


Zúzott kő, nyomokban aszfalt, éles gödör sarkok, teljes útszélességű sártenger –bevárjuk, hogy az előttünk haladó át tudott-e menni, akkor indul a következő. Éles kövek között haladunk előre, amikor is András defektet kap. Na erre azért annyira nem vagyunk felkészülve. Menjünk, amíg tud, azt követően szerzünk egy teherautót, utánfutót, vagy valami majd csak adódik. A semmi közepén, pár tíz km-re mindentől ott áll a mentőangyalunk egy Szamara mellett, hamburgert majszolva, a tájban gyönyörködve. Kapunk tőle kompresszort, Pistinél van javítókészlet. Ezért is jó, ha társasággal gurulunk. A feladat végrehajtását Tibi dokumentálta, majd egyeztetett az ukrán sráccal, hogy az elkészült képeket átküldi neki e-mailen. A javítás olyan jól sikerült, hogy András haza tudott menni vele.


Változatlan útminőség mellett elérjük a szállásunk felé vezető kereszteződést. Már csak 7,2 km a szállás, igaz, ezen a szakaszon 72 kanyar van –a tulaj elmondása szerint.

A Vadvölgy Panzió magyar tulajdonú szállás, ehhez illő vendéglátással. A tulaj fogad mindenkit. Addig nincs szoba, amíg a kitöltött adagot el nem fogyasztod – hát nem fél deci volt, de finom. A szállás gyönyörű környezetben, több faházban van –külön ház van az erősen horkolóknak!


A szauna mellett a csobbanóba a vizet a hegyi patak szolgáltatja, sikongatós! Medencéje van, melynek tetejét jó időben el lehet húzni. A kaja fenséges, a szállás mégis olcsó. Mindenkinek ajánlom, aki Kárpátalján jár és egy kis rossz úttól, na meg a köszöntő italtól nem ijed meg.

Vacsora 3 fogásos, illetve előtte még egy kis pohárkával le kell dönteni. A sör becsületkasszás.

Élményszámba ment Miklós –a tulaj- beszámolója a 10 évvel ezelőtti indulásról. Mindössze egyetlen dolgot had említsek meg: amikor már kiválasztotta a személyzetet, közölte velük, hogy munkakezdés előtt fél órával be kell jönniük, le kell fürödniük és az általa adott ruhába (nem egyenruha!) kell átöltözniük. Állítása szerint olyanok voltak a higiéniás állapotok, hogy nem lehetett volna a vendégek közé engedni az asszonyokat. Mindez 10 évvel ezelőtt! A faluban ma is a fő látványosság a tehenek napi ki- és bevonulása.

Ez a búcsúesténk, holnap többen egyenest hazafelé vesszük az irányt, a csoport fele még benéz Munkácsra. Ahhoz képest, hogy utolsó alkalom az együttlétre, mindenki elég korán lelép, mivel fáradt már a csapat.

 

 

11. nap, Vyshka – Sopron

 

Elérkezett ez is. Búcsúzunk. Többen sietnek vissza Pest irányába. Főleg a Debreceniek még benéznek Munkácsra.


Egyedül vagyok Sopronból, alig 600 km vár még rám, Pest felé kerülő lenne, ezért én külön úton megyek.

Nem bántam meg, hogy az ukrán-szlovák határt egy kisforgalmú helyen léptem át. 3 autó állt előttem, beálltam mögéjük. Egy perc múlva intett a határőr, hogy álljak át a busz sávba, szinte soron kívül zajlott az egyébként már szokásos és alapos ellenőrzés. Szlovák oldalon kisebb nehézségbe került megérteniük, hogy Magyarországra miért rajtuk keresztül megyek, illetve a Dniester Moldavian Republic által kiállított Costums Declaration okozott egy kisebb értetlenséget. Ezzel együtt ez volt a második legkönnyebb és leggyorsabb határátlépésem, kb. 10 perc alatt letudtam.

Végre rendes úton mehetek, kellemes erdős részen, laza kanyarokkal. Akkora a forgalom, hogy Bambi unokaöccse kint áll az út szélén és kis híján bevárja a motort –mindig mondom, hogy van előnye a gyári kipufogónak is.

Eseménytelen az utam, csak enni, inni és itatni állok meg. Hiába olcsóbb az ukrán benzin én inkább Kassánál tankolok teli.


Nejem úgy gondolta, hogy Záhony körül lépek be az országba, így izgul, hogy miért is nem jelentkezek, felhív –érdemes hosszabb túrára menni, kiderül, hogy mégiscsak hiányzik az ember otthon is.

Komárno – Komáromnál lépek be Magyarországra, hallelúja, ismét itthon (majdnem).

Este fél hatkor teszem le a garázsban a motort. Ezen a napon megúsztam az esőt. Kihasználva a megérkezés örömét, gyorsan közlöm, hogy velem minden rendben, de a motorral van egy kicsi probléma. Megértő, lényeg, hogy hazaértem.

Azt azért érzem, hogy kell egy kis idő, mire az emlékek feldolgozódnak, addig nem is érdemes nekikezdeni a túra összefoglalásának.

Túratársak utólagos beszámolójából tudom, hogy nem mindenkinek volt eseménytelen a napja. Ismét volt rendőri intézkedés, büntetéssel, azonban itt már a Ft is megfelelő fizetőeszköz. Úgy tűnik a 14 főből álló társaság nagyobbik részét megbüntették valamilyen jogos, vagy kreált indokkal –szerencsére én kimaradtam belőle. Azonban, ha reális akarok lenni, akkor mindannyiunkat több alkalommal is tetten értek, csak a lustaságon múlt, hogy nem intettek le.

Pisti chopperéről a kipufogó törött le, majdnem balesetet okozva. Hát neki sem adnám kölcsön a motoromat –persze nem kétlem, hogy hibátlanul meg fogják csinálni, hiszen szerelő műhelyük van.
Páran megáztak.

 

 

Összefoglalva

 

Mindösszesen 13 napot mentem –figyelembe véve, hogy el kellett hoznom a motort a szervizből, ez idő alatt 5439 km volt a megtett táv. A motor jól viselkedett, annak ellenére, hogy én csomagokkal nem szoktam tartósan ilyen sebességgel közlekedni– többször folyamatos 150-160-al mentünk, általában 120-140-et tartottuk. Olaj nem fogyott, átléptem a 32000 km-t. Úgy látom az első gumi az, amin leginkább meglátszik a használat. A rázkódást minden alkatrész kibírta, egyedül a kormány végsúlyokat kellett meghúzni. Jó motort választottunk.

A túratársak közül előzetesen senkit sem ismertem, elképzelhető, hogy ezután sem fogunk többet találkozni, ennek ellenére jól éreztem magam, bármelyikükkel újra elindulnék.

Véleményem szerint egy út akkor megfelelő, ha az ember késztetést érez arra, hogy visszamenjen. Visszamennék-e? Hát persze!

Sokkal rosszabb dolgokra számítottam, így nem ért csalódás, sem a határon, sem a rendőri jelenléttel kapcsolatban. Az emberek közvetlenek, segítőkészek. Ez főként a kis településeken igaz. A nagyvárosokban azért itt is látszik az elidegenedés.

Egy élmény volt ez a születésnapi ajándék -melyet köszönök nejemnek-, megfizethetetlen élmény, még akkor is, ha a „V-strom találkozót” beleszámítom. Persze voltak kevésbé jó pillanatok is, ezt azonban az idő vagy elfelejteti, vagy megszépíti.

Volt, hogy az ebédünk ¾ kg kenyér, egy kis darab kolbász és egy kis konzerv volt, melyet az út szélén fogyasztottunk el –na de négyen! Ez a kalandtúra részt erősítette. Mindent meg tudtunk oldani, még azokat is, amik nem is lettek volna, ha nem csoportosan gurulunk, így csak jó emlékeim maradtak.

Többször jutott eszembe Ispán levele, melyben –mikor még bizonytalan volt az indulásom- azt írta, hogy „Menj el, ha nem mégy meg fogod bánni!”, igaza volt!

 

A mellékelt képeket Gyarmati Tibi és jómagam készítettük.

 

Amennyiben eddig bírtátok, úgy köszönöm megtisztelő figyelmeteket!

Módosítás dátuma: 2017. november 27. hétfő, 14:19