Kanyar, kanyar és kanyar.... PDF Nyomtatás E-mail
Túra beszámolók - Túra beszámolók
Írta: PePeDL   
2011. június 21. kedd, 19:39

Még sosem éreztem ekkora bizonytalanságot a pünkösdi hosszú hétvégével kapcsolatban, mint 2010-ben.

Az eredeti tervekben egy Mariazell-i túra szerepelt, amit a társaság nagy része az időjárás bizonytalansága miatt visszamondtak. Ha ha, már így utólag könnyű, de rosszul tették.
Gyors fejvakarás után, döntöttünk úgy, hogy nem hagyjuk veszni ezt a hétvégét. Minden reggel bújtam az online időjárás jelentéseket, hogy milyen időt mondanak Ausztriai területére, ezt akkor könnyen meg tudtam fogalmazni, egy szóval élve, vizeset! Szinte így telt el az egész hét, aztán pénteken (a túra előtt egy nappal) történt valami, az osztrák-olasz határhoz jó időt ígértek a következő 3 napra. Gyors körtelefon, biztosítások megkötése, szállás keresés és foglalás és pakolás jellemezte a péntek délutánt. Elhatároztuk, hogy Naßfeld környékét vesszük nagyító alá, itt töltjük a két éjszakánkat és átgurulunk a Dolomitokba is. Kicsit aggódtam, hogy miként is lehet az utolsó pillanatban szállást foglalni, de sikerült. Az első általam kinézett panzióban Tröpolach-ban le is foglaltam a szobákat. Félpanzióval kértük, így nem kell foglalkoznunk majd a reggelivel és a vacsorával sem. Már csak az útvonal megtervezése volt háta, pont erre való az éjszak, aludni meg ugye minek. Maga a Dolomitok az adott, ott volt, valaki oda rakta, ahol aztán van kanyar dögivel, na nem mintha az osztrák oldal hiányt szenvedne ebből. A sok kanyar hatására el kereszteltük ezt a három napos túrát, 1000 kanyar túrájának.

Szokásomhoz híven, nem nagyon tudtam aludni az utolsó éjszaka, a sarkok és bárányok helyett én már a kanyarokat számolgattam. Ebben a tempóban hamar eljött a szombat reggel és már azon kaptam magam, hogy elhagyom a Dombóvár vége táblát és gurulok is a találkozási pontra, Veszprémbe. Egy gyors pacsizás, Rucilacival, Robival és Szabolccsal, és egy kis beszélgetés után unalmas de gyors szakasz következett, végig a 8-as úton egészen Körmendig. Egy tankolás, egy finom kapucsínó elfogyasztása után Rábafüzesnél léptünk be Ausztriába. Alig tettünk meg 10 km-et, már is jeleztek a motoros rendőrök hogy „vigyázz mérünk”. Nálunk sajnos ezt egyre kevesebben teszik meg! Ha egy jó tanácsot elfogadtok, érdemes betartani a sebességkorlátozásokat, nagyon szeretnek pl. 70km/h-ás tábláknál sebességet mérni a rend őrei. Ha erre oda figyelünk meg tudunk spórolni egy kis eurót, amit inkább az esti vacsorára, vagy fagyizásra költsünk. Grazot ismét déli irányába kerültük és szinte végig a fő utakon haladtunk. Az A9-es autópálya alatt elgurultunk, ami ezen a napon egy vízválasztó is volt. Itt léptünk be ugyanis a hegyek birodalmába, innentől kezdve szinte már mellékutakon haladtunk tovább. Deutschlandsberget elhagyva, átmotoroztunk a Hebalpe közel 1 300 méter magas csúcsán. Aki szereti a kis hegyi utakat, ahol forgalommal alig találkozhat az ember, kkor neki érdemes erre kerülni. Nagyon jó kis kacskaringós út van itt, a GS nagyon jól érezte magát, velem együtt persze. Egy két kanyarra érdemes vigyázni, ugyanis trükkösek. Szép ívesen indulnak, azután visszafordulnak, de úgy rendesen ám! Az ember csak kamillázik, hogy hol az út, az előbb még itt volt és természetellenesen kezd gyöngyözni a homloka is. Garminnak hála, véletlenül rátévedtünk a B70-es fő útvonalra, amilyen gyorsan rámentünk, olyan gyorsan le is tértünk róla. Hiába a GS nem érezte jól magát rajta. Da ami ezután következet, ott már nem panaszkodott, megmásztuk a Klippitztörl -t. Ami itt fogadott minket, 1 644 m magasság, 12 %-os emelkedő és felejthetetlen kilátás. Az egyik parkolóban azon gondolkodtam, hogy milyen „fura” lehet erre a kilátásra ébredni, egy ilyen helyen kávézni reggelente. Elviselhetetlen, de én mindenképpen megpróbálkoznék vele, hátha el tudnám viselni, csak egy kicsit. Ahogy leértünk a hegyről, ismét egy főútvonalon találtuk magunkat, a B93-as úton gurultunk tovább. Na jó, azért nem ennyi egyszerű volt a dolog, mert egy helyen rövidítettünk is, letérve a fő útról. Az ilyen döntéseket sosem bántjuk meg, mivel mindig nagyon jó minőségű, kevésbé forgalmas utakon tudunk motorozni, piros pont a Garminnak. Ezután következett Ossiacher See, ami a hegyek között fekvő „kis” tavacska, ismét az a bizonyos fura érzés tölt el minket, reggel…felkelni..kávé…ááááááá. Mivel a tavat teljesen körbe lehet motorozni, ezért két lehetőségünk volt merre kerüljük meg. Ne hogy már a Garmin jobban tudja, mint én gondolattal a fejemben, majd a „fordulj jobbra” hang után, én keményen balra mentem. Még büszke is voltam magamra, lelkem megnyugodott, majd a mosolyom egyre kevésbé volt természetesen. A tó teljes szakaszán záróvonal, előzni tilos tábla és kocsisorok. Ezt a jó pár kilométert vonatozva tettük meg, de legalább volt időm azon agyalni, hogy a többieknek mit mondok majd, miért mentem erre. Aki ismeri tudja, ezért is jó a Garmin, mindent rá lehet fogni! Apropó időjárás, mondanom sem kell, hogy végig kellemes napos és felhős idő volt, esőnek se híre se hamva nem volt. Villachi megállónknál, örömmel nyugtázta mindenki, hogy már csak kb. 50 km van hátra és leparkolhatjuk lovainkat. Egy gyors tankolás után, már csak a szállás megkeresése volt hátra. Sajnos hiába hagyatkoztam a GPS-re nem találtuk a panzióz sehol, majd egy nagyon kedves helyi családtól kértünk útba igazítást. A panzió tulajdonosa amint meglátott minket elfutott…nem világgá, hanem felnyitni a garázst és oda tessékelt be minket. Gondoltam, ennél azért jobb szobára számítottam, de legalább fedett és a motorom mellett alhatok. Szinte már láttam, ahogy a boxer bal hengerén főzzük a teát, a jobbon pedig a pirítóst készítjük. Laci barátom Hondáját meg fogasnak használjuk majd. Már-már kezdtem hozzászokni a gondolathoz és elismeréssel nyugtáztam, hogy a garázskapu is hőszigetelt, fázni nem fogunk, szóltak a többiek, hogy meg van a szoba. Komolyan már sajnáltam a dolgot, nagyon otthonos kis garázs volt, még egy kép is lógót a falon. A szoba a szokásos osztrák panzió, van zuhanyzó, wc a szobában, törölköző, szappan és csoki az ágyon. A vacsora nagyon bőséges volt, palacsinta tésztás leves és egy hatalmas töltött hús, amit egy sör kíséretében el is pusztítottunk. A vacsora desszert nélkül kidobott pénz (ezt ott is tudják ezek szerint), ezért még kaptunk egy epres sütit is. A napot (590 km) méltóképpen zártuk egy jó beszélgetéssel és egy jó sörrel. Gut..besser..gösser

Hamar eljött a vasárnap reggel, amit mint minden egyes túránkon egy bőséges svédasztalos reggelivel kezdtünk. Tröpollachtól indulva Sillian felé vettük az irányt. Sikerült egy olyan jó kis utat találnunk, amiben annyi egyenes volt 100 km-re vetítve, mint egy doboz epres joghurtba a valódi eper. Ez alatt az 50 km alatt negyedikbe sosem tudtunk felkapcsolni, a 3-as is csak ritkán volt meg, hihetetlen élmény volt számunkra. Kanyar, kanyar hátán, múlt az idő de a kilométerek alig fogytak. Itt szinte minden típusú kanyart meg lehet találni, szűk, széles, enyhe, hajtű, „hú vazze” típusúak is elfordulnak. Ezen a szakaszon motorosokkal lehet csak találkozni, meg egy két helyi autóval, akik ezen a szakaszon laknak. 10 óra környékén átléptünk Olaszországba, és kicsit tempósabbra fogva a figurát haladtunk a Dolomitok hegyei között. Természetesen mi is Cortina felé fordítottuk kormányunkat, egy kis csavar beiktatásával. Nem a „szokásos” fő útvonalon mentünk, hanem a Sankt Angelo Pass és Tre Corcipass bemotorozása után lépünk be a Dolomitok fővárosába. Mit is mondhatnák erről a két útról, el kell menni ide és meg kell nézni. 1 800 m magasra tekeregnek fel, páratlan látványt nyújtanak a kopár hegycsúcsokra, a hágó tetején található tóról nem is beszélve. Ehhez a naphoz annyi még hozzátartozik, hogy Helmut –szállásadónk - is motoros, szombat este már többször említette nekünk a Sella kört. Ez annyira jól sikerült, hogy amire Cortina d Ampezzoba értünk már a Sella szó forgott az agyunkba, jelezvén hogy körbe kell motoroznunk. Ilyen gyorsan még nem beszéltünk meg semmit, egy tizedmásodperc alatt mindenki rábólintott. Akkor hajrá…3 perc! Ekkor még nem tudtuk, hogy nagy fába vágtuk a fejszénkbe, jócskán megnőtt az eredetileg erre a napra tervezett 350 km. A guminkból ott hagytunk egy kicsit a Passo di Falzarego, Compolognopass, Sellajoch, Pordoijoch hágóin is. Útközben nagyon sok motorossal, találkoztunk akik néha a fizikát meghazudtoló módon vették a kanyarokat, volt aki utassal, csomagokkal de volt olyan is aki csak szólóban „döntögetett”. Azt kell mondjam, ez egy más világ, teljesen más képet láthatunk a hegyekről, mint mondjuk az osztrák Alpokban. Kopasz, magasra törő hegycsúcsok, ahova szintén jól megtervezett, megépített utak vezetik fel a motorost. Jelzem, rajzolni sem lehetne szebb szerpentineket, ezek az utak már az extra kéjmámor kategóriát súrolják. Nem véletlenül látogatják meg motorosok százai minden évben ezt a környéket. Kitűnő aszfalt, csak kevés helyen találkoztunk rossz minőségű útburkolattal, élvezetes kanyarok és ehhez még egy páratlan táj is párosul. Ilyenkor sajnálom, hogy nem utassal motoroztam, ugyanis ilyenkor az ő „feladata” lenne a kattintgatás. Nekünk nagy szerencsénk volt, mert az egész napos hágózás alatt, csak 2 busszal találkoztunk amiket nem kellett az adott csúcsig felkísérni. Nem hittem volna, de ebben az időben 2 000 méter környéken még van hó és a hőmérséklet is elég hűvös, egy-egy pulóver nem árt ha kéznél van ilyenkor. Canazei, majd a Fediapass és Giaupass érintésével tértünk vissza Cortina d Ampezzoba. Mivel kétszer ugyanazon az úton nem megyünk, ezért innét a Ss51 majd Ss52 úton haladtunk az osztrák határ felé. Itt már viszonylag gyorsabban tudtunk haladni, egészen Tolmezoig. Itt északra fordulva Kötschach irányába, bíztunk, hogy gyorsan átérünk Ausztriába mivel már későre járt az idő. Természetesen rögtön egy bicikli versenybe botlottunk és ismét vonatoznunk kellett szinte a határig. Innen már tényleg csak egy nyuszi ugrásra voltunk szállásunktól, este 8ra meg is érkeztünk szeretett garázsunkba. Nagyon jó kis napot zártunk, egyet azonban sajnálok, hogy nem tudtunk egy jót fagyizni. Ezt be kell pótolnunk!

A vasárnaphoz hasonlóan, hétfőn is 9 órakor indultunk. Sajnos ekkor már nem a hegyeket vettük célba, hanem szeretett kis hazánkat. Na azért, itt sem panaszkodhattunk ám. Villach, majd a H-D találkozóról híres Faaker See alatt motoroztunk el, majd rátérve a B85-ös út kanyarjait koptattuk kicsit. Itt is érdemes figyelni nagyon, előszeretettel mérnek ezen az útszakaszon a rend őrei. Sajnos nekünk nem sikerült, büntetés lett a vége! Az ottani rendőrök kézi radarpisztolyt használnak, akár egy buszmegálló ablakából is tudnak vele mérni. Kicsit elkeseredve és összesen 75 euróval (4 motorra) megkönnyebbülve távoztunk a helyszínről. Innentől kezdve Lavamündig szinte eseménytelen volt az utunk, attól eltekintve, hogy én már a farakásokat is rendőröknek néztem. Aki volt már a B69-es úton tudja, hogy ott mi vár a gyanútlan motorosra. Kanyar, kanyar és még egy kis kanyar. Utunk során ez volt az utolsó hegyi átkelő amint érintettünk. Akinek van egy kis ideje érdemes megpihenni a B69-es motoros étteremben. Amíg várunk az ebédünkre, kávénkra gyönyörködhetünk a parkolóban pihenő két kerekűekben is. Sajnos nekünk időre kellett haza érkeznünk, családi program volt este, így erre már nem maradt időnk. Bad Radkensburgnál léptünk be Szlovéniába ahol rögtön sikerült kifognunk egy jó kis dugót. Ha nem megyünk, előre akkor még mindig ott lennénk és itt lenne vége a túrabeszámolónak. Jelzem, a szlovénok ezt nem szeretik, ha elgurulunk mellettük. Mentségünkre legyen mondva, ekkora dugót már régen láttam, autó volt mindenhol. Musrka Sobotha után Lendva felé vettük az irányt. Ha erre jártunk akkor mindig a 3-as úton mentünk, ahol az esetek nagy részében elég nagy a forgalom, kamionokkal megspékelve. Ezt megelégelve kerestünk egy alternatív utat, és ugye aki keres az tálal is. Ráakadtunk egy kisebb útra ami szinte a szlovák 3-as fő úttal párhuzamosan halad, sokkal kevesebb forgalommal találkoztunk rajta és ugyanúgy Lendvába ér ki. Ekkor már csak pár kilométer választott el minket, hogy magyar földön motorozhassunk. 16 óra magasságában értünk Nagykanizsára ahol is szét vált kis csapatunk, és mindenki hazának vette az irányt. Mi még Bucimacival, bocsánat ruháslacival akarom mondani rucilacival beugrottunk Zizihez, hogy kifosszuk az ásványvíz készletét.

Amilyen hirtelen jött ez a három nap, olyan jó is volt. 1 000 kanyar meg volt, legalábbis remélem, mert az első pár darab után elveszítettem a fonalat és soha többé nem találtam már meg. Jó idő szintén meg volt, amire azért a túra előtti napokban nem sokat tettem volna. Senkivel nem történt semmi baj és mindenki egyben épségben haza is ért, ami ugye a legfontosabb minden túrán!!

Módosítás dátuma: 2017. november 27. hétfő, 14:38